.

néha nézem,nézem azokat a kobaltkék szemeit - sohasem fogtak meg különösebben a kék szemű emberek egyébirántmellesleg - és arra gondolok akaratlanul is,hogy nem akarnék én sokat,de még különösebben botrányosat sem,csak egyszer összekuporodni és berakni dvd-n valamelyiket az ő elképesztőengyökér vígjátékai vagy az általa szintén elképesztőengyökérnek titulált művészfilmjeim közül. hogy elfelejtsem a nevét,és  újra csak fél nap múlva mutatkozzon be,egészen addig annyira fesztelenül teljen az idő,hogy megint rámnevessen mint mikor azt mondta,hogy buta lány vagyok,fiúkra nem szabad várni soha,hogy mindig megmondja az igazat,akkor is ha rohadtul fáj. hát én is törődni akarok veled...! és nem,nem úgy,csak veled lenni és segíteni mikor neked fáj,de mindig olyan vagy mint akinek soha semmi gondja,és csupa nevetséges indíttatást hozol ki belőlem,nem szeretem,nem szeretem hogy megint gyerek vagyok melletted,hogy merek az lenni mert érzem a gondoskodást. ez sosem válik be fordítva,és nem jutok vele sehová. nem is kellene akarnom,hogy jussak bárhová is. tényleg bőven elég lenne az az egy hétvége a gyökérvígjátékokkal meg gyökérművészfilmekkel,meg hogy imitálhatnék melletted/veled titkosügynököt.



soha nem lesz belőle semmi,ha csak elé nem állok,hogy hahó,feketegyöngy hívja szőkeherceget,szeretnék melletted ébredni anélkül,hogy lefeküdnénk,hallgatni a szuszogásod,érezni az ujjbegyeidet az arcomon és a nyakamon