van a világűrben egy kis szoba

ott vagyunk mi néha,csontok és a bennük remegő-reszkető velő között. már rég nem emlékszem,hogyan kerültem oda,talán menne ha akarnám,de nem akarom,nincs értelme hiszen otthon vagyok. nem ott,ahol születtem hanem ott,ahol akkor játszottam,mielőtt megszülettem volna,mert párját ritkító játszótér ez. legszívesebben felnevetnék hangosan,de nem illik megzavarni a csendet,ha már párbeszédre amúgy sincsen szükség,nem is volt sohasem. úgyhogy csak ülök és hagyom,hogy elborítson az a kimondhatatlan,ösztönös-ősi harmónia,ami mindig csak akkor szakad cafatokra,mikor kilépek ebből a szobából. talán mindig magammal kellene hordanom egy letépett darabot a szőnyegből,függönyből,egyetlen kis tárgyat,hogy emlékeztessen a teljes önmagamra veled együtt,arra hogy hogyan is kellene viselni a szobából való kilépéseket. tudod,én szeretlek. de néha nagyon elhagy a bátorság és hirtelen túl sokká válik a külvilágból érkező információtömeg,az az "annyi minden van jelen,hogy megszüntetni nem lehet" és tudod,néha nagyon nem akarok szeretni,éppen ezek miatt,valahogy mégis mindig összekaparom a bátorságot és indolenciát,ha erre az egyetlen kis szobára gondolok.