.

értem,hogy tavasz van,de ez nem magyarázat rá,hogy miért szaporodott meg a körülöttem élő kriminálisan buta emberek száma. annyi eső pedig még nem is esett idén,hogy előbújjanak a kis odvaikból,vagy a föld alól,nem tudom,nem értek hozzájuk és nem is szeretnék. csakhogy nekem nem származik ebből problémám,és még így is vagyok olyan elővigyázatos,hogy nálam idiótább gondolkodását próbáljam kibontani,ráadásul azt is viszonylag helyesen betudom tájolni,hogy hol az én helyem és igyekszem ahhoz illően viselkedni. ha erre olyasvalaki nem képes,akinek sokkal nagyobb szüksége volna rá,mint nekem,de még a hiánya sem tűnik fel ennek,akkor a téma igazán hanyagolnivaló és komikus.


sic notus Ulixes?




szia,

igazából nem tudom,mit volnék képes neked nyújtani. annak,akit szeretek,aki közömbös nekem vagy annak aki egyszerűen csak idetévedt. általában ha mások blogját olvasom,akik ismeretlenek számomra,csak akkor nem próbálom meg elképzelni legalább egy-két percre a tulajdonosát,ha az nagyon jó. olyankor kimossa a fejemből a szöveg a földi vonatkozásokat; a többi esetben azonban akaratlanul is megpróbálom magamnak felvázolni a sorok mögötti személy alakját. nem tudom másoknak ez mennyire sikerül fordítva,hiszen nem gondolom,hogy a mostanában publikált puszta tényközléseim olyan elementális hatással volnának bárkire is,hogy kiszakad a húsából és elfeledi,hogy ember üzen embernek. egyenlőre nem is akarom. már tudom,hogy annyit érek amennyit önmagamban,de hogy pontosan mennyi az az annyi - nos,néha van róla elképzelésem. legtöbbször azonban fogalmam sincs. a minimumát tudom,a maximumát remélem,de nálam már az első tisztázása is nagy eredmény,tessék elhinni. a többiben azonban vannak napok,amikor csak jelentéktelen apróságokból tudok kiindulni,amik magukban nem jelentenek semmit,mégis eltéphetetlenül tartoznak hozzám; ilyen az,amikor beszélgetés közben állva is keresztezem az egyik lábamat a másikkal,pedig éppen kivételesen nem akarok bezárkózni,vagy hogy van egy hajtincsem,amit rögeszmésen csavargatok unalmamban. azt már régebb óta tudom,bár mások vették észre rajtam,hogy az őszinte mosolyaim asszimetrikusak,gondolkodás közben a nyelvemre harapok és ha az ujjaimat hajlítgatását bámulom,az a letargia aggasztó magasfoka nálam. a hajam festett fekete,igen,eredetileg szőke,bizony,de törvényszerű,hogy mindenki olyat szeretne ami általában a 180°-os ellentéte,hullámos viszont természetesen vagyok és nem szeretem,mikor megkérdezik,hogy milyen göndörítőt használok. mostanában sokkal kevesebbet sminkelem magam mint eddig,aminek örülök. annak már kevésbé,hogy így letagadhatatlanul olyan vagyok,mint akit beleejtettek egy lisztes-hipós vödörbe,de ez ellen nincs mit tenni azt hiszem.
vonzalmam a német nyelv iránt a perverzió határát súrolja és hasonló a helyzet a tejszínhabbal,a koffeinforrásokkal,az éjszakai éggel,a színdarabokkal és nem különösebben természet/állatbarát létemre a hüllőkkel és a macskafélékkel is. sokat gondolkodtam azon,mit becsülök a legjobban az emberekben,ami összefoglalna mindent és bár ez sajnos erősen életkor/élethelyzetfüggő is lehet,arra jutottam,hogy a leleményesség. annak nem lehet lenni sem kitartás,sem az ész és az érzelemközpont kellő fejlettsége és összehangoltsága nélkül. legalábbis szerintem.
néha hisztis vagyok és ingerlékeny,mindezt pedig sokszor látszólagos indok nélkül. igyekezni szoktam,hogy ne menjen kívülállók rovására,de általában olyan irracionális apróságok hoznak ki a sodromból,mint a becézett szavak,a túl sok i-képző és alig van a világon amire érzékenyebb volnék mint a hangutánzó szavak. sajnálom,de nem tehetek róla és egyszerűen olyan undort keltenek bennem,aminek az ösztönös mivolta ellen nehéz tiltakozni. mostanában arra gondoltam,hogy talán összefoglalóan az ismétlődő ritmusokkal van problémám; ez megmagyarázná a vonzalmamat a disszonáns hangokhoz,a káoszos dallamokhoz és zajokhoz,illetve az irritáltságot amit a többi kivált belőlem többségében. igen,néha betegesen érzékeny vagyok a hangokra,ha tudnám,borzasztóan megválogatnám melyiknek hagynám megsérteni a tudatom igenis intim szféráját. a hallásom ilyen értelemben vett megerőszakolásától való fóbia a legtöbb eddig ismert emberrel szemben rászoktatott a steril kapcsolattartás előnyeire.nem mintha a saját hangom olyan elementálisan gyönyörű volna,sőt - én nem szeretem,mert személyiségemhez képest túlságosan affektáló,vékony és csak ironizálás közben mélyül el némileg.
kényes vagyok és amikor nem figyelmeztetem magam külön,gyakran gyáva,intrikus és rosszindulatú is. de muszáj megkapnom azokat a figyelmeztetéseket,mert nem tudom tisztelni a gyávákat illetve egyebeket,akkor sem ha az a valaki én vagyok. olykor a színpadiasságot is túlzásba viszem,de én alapból színpadias személyiségnek születtem/lettem az idővel,a kényszerességről nem is beszélve. frusztrál,ha valami kizökken a medréből,amennyiben azt nem terveztem be,akkor is ha szinte rögtön látom,hogy ez a változás kifizetődő és abszolút pozitív. arra már rengeteg példát hoztam,milyen egetrengető elmebetegségeken tudok órákig nevetni,és tényleg még sorolhatnám a bizonyítékokat százával azokra a tulajdonságokra,amiket inkább leszögezek előre,minthogy félreértés essék,netalán konfliktus származzon bárkivel,akivel nem ismerjük egymást - elég kiábrándító kép még így a teljesség igényével sem élve,igen. az. sokszor elgondolkodom rajta,hogy vajon mit mutatok fel más emberek számára,ami ellensúlyozna ennyi egészséges,ám torlódva időnként irritáló aberrációt. én már megszoktam,de vajon mások? gondolok itt elsősorban Orosz Futurista Gazdájára,vagy a barátaimra...? ők? nekik elég az ellensúlyozásképpen,hogy tudom mi a tisztelet,hogy megvédem őket ha azt kell,hogy viszonylag türelmes vagyok és a kávéból is szoktam adni? egyáltalán,mit adhatok én,amíg nem tudom pontosan mim van? szeretni - tudok. gyűlölni talán egy fokkal jobban,de szeretni is,ennyiről azonban úgy érzem,hogy nem elég. vagy nem is tudok,csak azt hiszem és még ezt is tanulnom kell?
mindegy.
a sötétkék szín mindenen segít.