sokadjára jövök rá,hogy a tisztelet is olyan dolog,amitől meg lehet fosztani az embert.
nem abban az irányban,hogy komolyanvehetetlenné teszik,hanem fordítva,és ez akkor is iszonyúan tud fájni,ha leírva még számomra is annyira bizarr. manapság sírunk a szerelmi bánatainktól,sírunk a szeretteink halálán,esetleg erősebb nemzeti identitástudattal ellátottak sírnak azon,hogy milyen helyzetben van az ország ahol élnek és a legtöbb embernél kimerül ennyiben a sérülésforrás. senkinek sem jut eszébe,milyen elnyújtott és kínlódó haldoklásban képes vergődni bennünk a tisztelet és úgy egészében véve milyen vacak érzés csalódni olyanokban,akikre felnéztünk. nem azért,mert nem vesszük tudomásul,hogy ők is élőlények,válogatott fajokra jellemző hibákkal,ó dehogy. pusztán azért,mert megszűnik bennük az,amit mi annyira csodáltunk és amire egyszerűen jó volt gondolni,amire azt mondtuk,hogy ez aztán nem semmi.
egy embert kétféleképpen tud a másik,a hozzá közel álló megbántani; egyszer,ha magát a személyt éri inzultálás,másszor,ha az adott két ember közötti tér roncsolódik meg,tudjátok,az a remegésektől édes,terhes atmoszféra,ami összeköt.
nem tudom milyen,ha valaki,aki fontos nekem,engem bánt meg. csak a második verziót ismerem és pillanatnyilag úgy vélem,hogy amennyiben abban a bizonyos térben két személy között a tisztelet volt a domináns szál,a tartópillér,abban az esetben sokkal nehezebb elgyászolni szépen. ha felnézel valakire,sokkal több téren válik érzékeny pontoddá mint más egyéb érzelmeknél,még a szerelemnél vagy a barátságnál is,így sokkal több értelemben sérülsz ha a másik visszavonhatatlanul és minden kétséget,hisztit kizáróan nem képes tovább azt a pozíciót betölteni.
18 évesen képes vagyok kinevetni azt,ha valaki a hátam mögött beszél,szervezkedni próbál,megcsal -ha jól esik,megteheti,én jól érzem magam,mert tudom,hogy általában véve nem éri meg engem elveszíteni. hosszútávon nem nekem lesz rosszabb. az sem szokott megrázni,ha szidnak,akár szembe,akár a hatodik ember jóvoltából jut a fülembe,hogy xy mit mondott,mikor és feltételezhetően miért - kit érdekel? mindenkinek úgysem lehet egyszerre megfelelni,nem lehet minden egyszerre pozitív és negatív téma,de maga az,hogy téma,az fárasztóan megtisztelő hülyeség,ha úgyvesszük. nem kavar fel. de azt,ha valaki a tiszteletemmel él vissza,nem tudom egyenlőre máshogyan viselni,mint csöndben megsiratni majd elkönyvelni tényként. pedig elhihetitek,legszívesebben tízkörömmel esnék neki az ilyen esetekben a másik alanyoknak és igazából tisztára kivagyok,mert úgy érzem mintha meggyilkoltak volna bennem valamit,a másiknak a megbecsülését,és gyomorforgató érzéseket ültettek a helyére. aztán persze,természetesen hosszútávon ez is olyan eset,ahol nem engem ér nagyobb kár,de önmagában kiábrándító tiszteletet elveszteni.
úgyhogy azt hiszem teljesen összezuhannék ha nem lenne itt se drága,se a magánpszichiáter kisegítőm -akinek mostanság inkább én koslatok a nyomában mint fordítva,hát igen zsófia,fordult a kocka - és az ilyen helyzetekben hirtelen mindig észrevett barátok(ch,gratulálok magamnak). vagyis nincs zuhanás,ahhoz különben is túlságosan lefoglal a szezonális lázas tervezgetés,de attól még egyre kevesebb bennem a hajlam,az indíttatás és egyáltalán a képesség élőlények 85%-ának becsülésére. kérem elnézni,biztosan az elgyászolás része,
