eljutottam addig a pontig,hogy leginkább szisztematikusan meggyilkoltam volna sasha-t,az ebből adódó feszültség miatt razorral is hisztériás és önző voltam
(ráadásul hajnalban felkeltettem az alvajárásommal,aminek a végén még szintén öntudatlanul leültem az ágy szélére és kiakadtam azon,hogy miért csiripelnek a madarak. állítólag aranyos volt.♥)
azóta már minden rendben van mindkettőjükkel; razort szeretem,és tudom,hogy vigyáz rám,ezért nem akarom feleslegesen kitenni a hangulatingadozásaim viszontagságainak. sashával pedig még mindig túlságosan hasonlítunk egymásra,és éppen ezért rajta kívül mással nem is igazán szoktam esetenként kiabálva veszekedni,azokra a ritka alkalmakra sem vagyok büszke,de egész egyszerűen pont olyan makacs,dacos,arrogáns,énközpontú seggfej mint én,és úgy érzem,hogy ehhez képest mégis többször adok ráhagyásképpen neki igazat,mint amúgy tenném. úgyhogy néha üzletpartnerségünk elmegy addig a pontig,hogy a fejéhez vágom,hogy mégis miért beszél velem,kevésbé edzetteken jobban tudná köszörülni azt a bizarr emberismeretét,olyanokon akik esetleg szórakoztatóbban reagálnának a hülyeségeire,teszem azt megbotránkoznának vagy szempillarebegtetve próbálnák elcsavarni az elcsavarhatatlannak mutatott fejét,figyelmen kívül hagyva a tényt,hogy ő minden ilyen kísérlet alatt/után a hátán fetreng a nevetéstől. persze,elhiszem,hogy ezek viccesebbek. azt is elhiszem,hogy semmit sem érek a vitában el azokkor a ritka alkalmakkor,mikor én is kiszámíthatóan kiakadok. de elhiszem,hogy nem hiába fogadtunk a másikat egymás mellé,és egymás doppelgangerévé,és állítása szerint ő mégjobban hisz benne,mint én,merthogy szerinte klisés karakternek tartom. hát,mikor hisztizik és teszi az agyát,tényleg az,rosszabb mint egy ócska szappanoperaszereplő,aki ráadásul még azt is hiszi,hogy felette áll az ilyen gondolatpaneleknek. de ugyanezeket ő is megmondja nekem,mikor hasonló szindrómában szenvedek,szóval mostmár béke van. ez nem arról szól,hogy ki milyen trükköt tud végrehajtani a másikon,és szerencsére már az egóversenyeztetésünk is kényelmessé szelídült. lényegében már csak az a puszta,ösztönös lüktetése maradt az örömnek és a mentális rokonság tudatának,amit olyankor érez az ember,mikor azt hinné,teljesen egyedül maradt a világegyetemben - mégis elég lehunyni a szemet,és már be is kopogtat a koponyádon a bizonyosság,hogy ó dehogy.
arra is rájöttem,hogy kezdek a szó szoros értelmében beleszeretni a barátomba,ezáltal pedig arra,hogy vajmi keveset tudhattam én eddig az emberi kapcsolatokról. régen azt hittem,elég,ha megvan az erőviszonyok elosztása,és a többi már ezen alapszik - hát visszanézve nevetem kell szinte mindenen,amit valaha is képes voltam valódinak hinni. és hiába áltatom magam,nem olyan vagyok akit mások véleménye kellő mértékben befolyásolni tudna,ezért valószínű,hogyha nem azok az embere lennének mellettem,akik,minderre sokkal később és nehezebben jövök rá. nekik köszönhetően sokkal józanabbul és objektívebben vagyok képes tekinteni olyan dolgokra amik azt érdemlik,és látom,mennyire felesleges plusz fájdalmat okozni magamnak. az emberismeretem és a helyzetfelismerési készségem kezdi kinőni a saját kivetítenivalóim csapdájának nagyrészét,ezáltal pedig olyanokon tudok őszintén nevetni,amiket régen fájlaltam volna. sokkal kevésbé tévesztenek meg dolgok,és sokkal többet vagyok boldog - mindebben pedig nem tudom mennyire lett volna részem,ha nem köthetném teljesen jogosan a barátom személyéhez tudatosan és tudatalatt is. szeretem,és világosan érzem,hogy szeret.
az,ami mindig akartam lenni,ezúttal valódi,és ez többet ér nekem mindennél
