annyira

kivagyok,és utállak,és nem bírom elviselni a gondolatot,hogy bedőltem,a rohadt életbe,én bedőltem ennek. mégis,valamiért rád képtelen vagyok annyira haragudni,mint ahogy saját magam iránt teszem. azt sem tudom,jogosan e. fogalmam sincs,nem aludtam egy percet sem,otthagytam a veszekedést és szó szerint rohantam a többiekhez (nórával elveszítettem a hullócsillagszüzességemet,mert nem,én eddig tényleg nem láttam egyet sem),most értem haza,és látom,nem keresett. jó. ha így játszunk,hát így játszunk. lehet,hogy túlérzékeny vagyok,de erről a lehetséges legobjektívebb szempontból is úgy vélem,hogy igazságtalan,és akármennyire is megszakadtam belé,örülök,hogy felháborodásomban visszaléptem. nem azért képeztem magam csaknem egy évig a nyílt érdekartikulációra,hogy éles helyzetben ne legyek képes rá. én biztos vagyok benne,hogy valahogy helyre lehetne hozni,de ezért most nem nekem kell tennem kivételesen,és eleve nem tudom,mennyit ér neki ez az egész. én itt vagyok,és hozom a formámat,de nem fogok sem könyörögni,sem két ember helyett ragaszkodni.