a méltóság keretein belül lehet valami ennél fontosabb?
számomra nem. nem létezik olyan.
ezért nem hisztériázok,mikor hisztériáznom kellene,és ezért akadok ki látszólag jelentéktelen apróságokon,mert amíg az egyik nem sérti ezt a köteléket,a másik megroncsolja,ezért védem foggal-körömmel. nem azért,mert esetenként nem hiányoznál. hát hogyne tennéd! folyamatosan hiányzol! gyakran még akkor is,mikor mellettem ülsz vagy melletted fekszem,mert olyankor érzem,hogy valami gátat vet ennek a közös gondolatáramlatnak az útjába. annyira érthetetlen volna? inzultálhatsz akárhogyan,amíg egy határt át nem lépsz és azáltal úgy nem döntök,hogy érdemesebb a tőled független egómat és identitásomat előtérbe helyezni - ezen a határon belül én leépíthetetlen vagyok,mert egyszerűen nem jutnak el hozzám a szavak. fizikailag vagyok képtelen vonatkoztatni őket. hívhatod ezt akárminek,betegségnek,önfejűségnek,dacosságnak,kompenzálásnak,védekezési mechanizmusnak; nem tehetek róla. ha szeretni akarsz,szeress így,hogy órákig vagyok képes tangózni éjszaka/hajnalban az utcán hazafelé menet,és az sem zavar,ha közben véletlenül lerántom a másikat,úgy,hogy elgurulunk a földön,és erős hajlamot szoktam érezni a hangos éneklésre,ha akarom,bárkivel összebarátkozom két perc alatt,mert rá szoktam érezni kinek mi kell,mégis figyelmen kívül hagyom az esetek 99%-ában. ha nem akarsz,akkor nem kell. megszelídíthetnél. egy olyan embernek,mint te vagy,egy csettintésébe kerülne.
nem nézek vissza többé,s tudom,nem véd meg engem sem emlék sem varázslat; baljós a Menny felettem - talán ezt az egyetlen sort kellene észben tartania annak,aki megpróbálkozik vele,aki megpróbálkozik velem,mert igen,tudom,hogy nem könnyű egy olyan emberrel,aki felett mintha tényleg mindig ha nem is esőfelhő,de minimum holdfény derengene. ha megpillantasz,barátom,fordulj el és legyints - hol azelőtt angyal állt a karddal; talán most senki nincs.
nem. valóban nincs ott senki. már nem tudom senkinek sem ott lenni,mint angyal,és mögöttem sincsen semmi azon a holdfényen kívül,értsd meg,túl régen hullott apró darabokra,elég régen ahhoz,hogy most,miközben zokogok,semmi fájdalmat ne érezzek az égvilágon. már nem akarom,hogy megvédj,mint angyal,és én sem akarlak megvédeni - néha felvillan bennem a sóvárgás ilyesfajta szerepek betöltése iránt,de ugyanolyan gyorsan és némán el is lobban. pár nappal ezelőtt azért keseregtem,mert arra vágytam,hogy a létező legártatlanabb és érintetlenebb énemet tudtam volna neked nyújtani,odaadni. de én már nem az a lány vagyok,aki megfelelő lett volna számodra,ő régen elment,és nem tudom most merre jár,bár van egy olyan érzésem,hogy még mindig itt van,csak hallgat. hiányzik néha,mint például olyankor mikor szükséged volna rá,vagy mikor régi barátokkal beszélek,néha talán meg is szólal,de az ő ideje már lejárt. és ez így egészséges.
mostmár én vagyok itt,legalábbis az a nő,akit éppen magamnak nevezek - ki tudja,ki leszek,ki akarok majd lenni,mikor legközelebb szilánkokra hullok és újra összeállni kényszerülök. lehet,hogy még kevésbé leszek megfelelő neked. lehet,hogy még kevésbé akarok majd megfelelő lenni.
de addig az a közös gondolatfonál minimális határvonalat ölel az én szétszórt,derengésből és ködből álló lényem és a külvilág közé,és az egyetlen,ami ezen a vonalon belül van magamat leszámítva,az te vagy. és ezt
szeretem.
