.

igazából az egyik legnehezebb dolog,amivel valaha próbálkoztam,az az,hogy miként találjam meg az egyensúlyt az én vagyok és a mi vagyunk között. az egómtól elvonatkoztatott részemmel és érzelmeimmel világos számomra,hogy ennél hatezerszer többet is megtennék és viselnék érte/tőle,de az a bizonyos énközpontom egyszerűen nem engedi egy határon túl. és nem tudom eldönteni,hogy ez a határ egészséges e,hogy nem lehetnék e még kicsit önzetlenebb vagy mentálisan kevésbé görcsös,hogy faraghatnék e még le a védekező mechanizmusomból. fogalmam sincs és ez fáj.
akárhogyan is,de a barátnőjeként nem hagyhatom magára és muszáj továbbra is megkülönböztetnem a műhisztit kezdeményező ingerenciáimat a valódi,megbeszélést igénylő problémáktól,akármilyen erős is a késztetés,hogy egyszerűen szó szerint elrohanjak ilyen helyzetekben,mikor lehet,hogy pár mondatban megoldható volna a konfliktus.

van egy megállapodásunk,amit mindketten korrektnek tartottunk eredetileg,úgyhogy nem szeretem mikor annak a határait feszegetik. mivel mindkettőnk álláspontja világosan kifejezve és szem előtt tartva maradt ebben az alkuban,úgy vélem akkor sértődnék meg joggal,ha ez felbomlana. addig nem hadakozom,és nem is fogok azon aggódni,hogy mi lesz,ha felbomlik,miként reagáljak majd,etc,egyszerűen bízom benne,hogy végre tudjuk hajtani,mert egyenlőre úgyis arra van több esély és ígéretet is arra kaptam