néha a karmaival kopogtat az érzelemközpontomon a hiány,hogy már nem vagy mellettem. aztán belegondolok,mi lenne,és az elmém minden darabkája beleborzong a hidegrázásba,ahogyan megköszönöm,hogy már nem vagy mellettem.
rengeteg olyan dolog van,amiről a boldogulás érdekében muszáj volna elhinnem,hogy elhihetem,de nem tudom,mert nem szoktam -mondhatnám;nem ehhez- szoktam hozzá. a párom szeret engem és megbízhatok benne.végzős vagyok. körülbelül ötször annyi ember mozog körülöttem az ismeretségi körben,mint eddig összesen,akarva-akaratlanul sokkal többet szembesülök a szociális kapcsolatok különböző formáival és minőségeivel. azt sem volna érdemes elfelejtenem,amivel mindannyian tisztában vagyunk tizenéves korunk eleje óta,miszerint a szülők is emberek,rengeteg hibalehetőséggel és gyengeséggel,mint mi,ez pedig hiába az egyik legnagyobb klisé a világon,időnként még így is képes szívenszúrni,mikor nem számítok rá. valami megváltozott,valami,amit létformának vagy életminőségnek nevezhetnék jobbhíján,én pedig olyan régen éreztem már magam utoljára ilyen sérülékenynek. nevetséges,nemdebár? ó,dehogynem. itt ülök,és zokogok,nem is tudom miért,talán mert valami ami eddig volt,elmúlt,de az újat nem tanultam meg még kezelni,és mint már kiderült,régi módszerrel nem feltétlenül tudok újfajta helyzeteket gyógyítani. fel kéne,sőt,fel kell találnom magam,meg is fogom tenni mindenképpen. de ebben a szent pillanatban nem tudok,és nem is próbálok mást tenni,mint reinkarnálódni a fájdalom elmúltával keletkezett steril nihilben.
