a gond csak az,hogyha valami egyszer fájdalmat okoz,akkor azt nem feledteti el az,ha elmagyarázzák,esetleg el is fogadom,hogy valójában nincs oka fájni. a fájdalomnak van az a rossz szokása,hogy igen kevéssé törődik az okokkal és indoklásokkal. egyszerűen csak fáj,mert az a dolga,hogy fájjon.
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Így iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
és könyöklök
és hallgatok.
én villamosnál lakom,nem vonatnál,sőt,jövő héttől megint máshol leszek; ez azonban nem igazán változtat a tényen,hogy nagyjából leszoktam arról,hogy az otthon fogalmát konkrét helyhez kössem. meg úgy általában véve nem sokon változtat,se azon,hogy mostanában annyi de annyi mindent akarok mondani minden pillanatban,mikor becsukok egy könyvet,hogy elmondanám miért sírom el magam Szabó Lőrinc Különbékéjén,de annyi minden torlódik össze a fejemben,hogy a torkomra fúlnak a szavak,se azon,hogy el akarom mondani mennyire csalódtam éppen pár perce egy barátomban,elmondanám mennyire megijeszt az embereknek az ilyen felfoghatatlan mértékű különbsége és az,hogy nekem mindezt kiismerve kéne eveznem ahhoz,hogy éljek és még boldog is legyek.
.
ha egyszerre tudok meg mindent,hogy itt mi van
egész biztosan felkötöttem volna magam
ha egyszerre tudok meg mindent,hogy itt mi van
egész biztosan felkötöttem volna magam
elsősorban azonban azt hiszem,még mindig magánember vagyok,és az ennek illúziójába való kapaszkodás rávesz arra,hogy csökkentsem a stresszt,akár van rá okom,akár nincs,mert prioritásként kezeli a személyes szférámat,illetve annak nyugalmát.
úgyhogy azt hiszem,nyugodt vagyok.
