igazán próbálok túllépni azon az komplexusomon,hogy valahányszor elteszek az ízelt lába alól valami szobámba berepülő,bármiféle zümmögő lényt,akasztani való nácinak érezzem magam (ehhez bizonyára erősen hozzájárul az is,hogy én valahogy mindig takarítás közben konfrontálódok velük,így a pánik vezette első mozdulataimmal addig fújom őket különböző,éppen kézben lévő vegyszerekkel amíg nem késő magamhoz térnem) és nem igazán javít az önképemen az sem,hogy egyedül a saját területemen vagyok ilyen kényes,a saját természetes környezetében mindent megtűrök vagy esetleg szépnek is találok.
igazából ezt a mostanit,eddig legalábbis elkönyveltem annak a bizonyos hétnek,aminek egyszer úgyis el kellett volna jönnie az életemben; még csak csütörtök van és ennyi saját elveimmel homlokegyenest szembesétáló lépést még sohasem követtem el,főleg nem egyszerre. és ezek nem olyasfajta elvek voltak,amiket igazából csak azért választ az ember,hogy valami irány illúzióját adja az amúgy teljesen kiszámíthatatlan életútjának,én már réges-régen nem élek ilyen luxus képzetekkel: nem,ezek komolyak. voltak. hiába van az összesre még magam előtt is indokoltnak látszó,épkézláb magyarázatom,akkor is hihetetlen ez a disszonancia.
ellenben a környezetem és a párom iránt érzett szeretetfaktorom az egekbe ugrott,látván mit el nem viselnek tőlem,habár nem tartom kizártnak,hogy mindezt később fogom majd visszakapni.

...még mindig reménykedek valahol,hogy 26-án,azaz szombaton valami csoda folytán elkap majd a báli hangulat.