emberfeletti erőfeszítéssel próbálok leszokni az általánosításokról,amikre amúgy rettentően hajlamos vagyok és ezáltal nem beleélni magam abba nagy kesergések közepette,hogy az emberek úgyis elhanyagolják a barátaikat mikor szerelmesek; de nem tehetek róla,sok helyzetben vagyok egyszerre holtponton és nem igazán tudom eldönteni,hogy hová is lenne jobb lendülni.
azt mondja,nem fog.
akkor is tartok tőle.
azt mondja,nem fog.
akkor is tartok tőle.
eddig úgy éreztem,hogy a folytonos aggodalmaim és az érzelmi függésem megy a párom agyára,amiről elismertem magamban,hogy irritáló lehet egy idő után. úgyhogy lazítottam a ragaszkodásom külső megnyilvánulásain,de a feszültséget nem éreztem enyhülni,s most azon gondolkodom,ha a gondolkodás nem túl hiú szó arra az állapotra,hogy tíz percig sírtam a buszmegállóban neki,hogy vajon most meg elhanyagoltam e az elmúlt 1-2 hétben.
azt mondja,nem tettem.
akkor is tartok tőle.
azt hiszem hivatalosan is ösztrogéntúltengésem számlájára fogok írni mindent a mai napról,mert máskülönben igencsak megrémisztene,hogy még a pogácsa sem hozza vissza a mentális nyugalmamat
azt mondja,nem tettem.
akkor is tartok tőle.
azt hiszem hivatalosan is ösztrogéntúltengésem számlájára fogok írni mindent a mai napról,mert máskülönben igencsak megrémisztene,hogy még a pogácsa sem hozza vissza a mentális nyugalmamat
