14 éves korom óta nem szűnt meg az az egészen szürreális mértékű naivitás bennem, hogy mikor a legrohadtabb emberek közlik velem előre szó szerint, hogy ők nem jók, én mindig arra gondolok, hogy ó, szegény meg nem értett lelkek, elhiszik magukról, hogy rosszak, a szárnyaim alá kell vennem őket, legkésőbb fél éven belül pedig arra, hogy ó istenem, hagytam volna az összeset tényleg és véglegesen megrohadni a saját maguk ontotta vérben, de nem, nekem mindig el kell játszanom az irgalmas szamaritánust, a lelkes tudóskisasszonyt aki ezerféle különböző ok miatt, de ragaszkodik az elvetemültjeihez amíg azok meg nem fojtják. és úgy, hogy minderre tulajdonképpen előre figyelmeztettek.