gyűlölöm, hogy ennyire gyáva vagy, gyűlölöm, hogy ennyire gyenge voltál, gyűlölöm, hogy későn érkeztél és azt, hogy mindezek indítékait voltaképpen el is fogadom mint kifogást. de ha nem tenném, akkor se lenne másképp; mit csinálnék, kiabálnék veled, hogy szeress?
mit ártottam én neked? ha nem kellett segítség, miért kevertem magamat is bajba érted? ha pedig baj van, miért játszod meg, hogy boldog vagy? miért? miért vagy ilyen elviselhetetlenül gyerekes? miért hagytál ott engem magamra a legnagyobb káoszban, és mentél tovább villámgyorsan tisztázni magadat és tettetni, hogy mindened megvan? miért mondtad, hogy szeretsz? miért szabadultál meg tőlem úgy, mint valami véres rongydarabtól? és most miért kéne elhinnem, hogy jót akarsz?
sírni akarok valahányszor felnevetsz és bármikor, ha hallom a hangodat, nem vígasztal meg teljesen a biztos tudat sem, hogy belül szerencsétlen vagy, kielégületlen, frusztrált és magányos, olyankor nem tudok arra gondolni, hogy milyen rossz lehet neked és ezért voltaképpen sajnálkoznom kellene feletted, nem megy, olyan ívben hajítottál engem félre. annyira gyűlöllek, úgy ahogy vagy.
