éreztem én előre, hogyne, éreztem már két hónapja is, hogy olyan lépéseket tettem az engem életemben először elérő színtiszta szeretetből, amik visszanézve hihetetlen hülyeségek, akkor és ott mégsem tűntek áldozatnak. ott hagytam az első társaságot ahol igazi barátaim voltak, mert túl sok feszültséget generált köztem és az akkori párom között,és még én voltam leszidva, hogy miért nem érzem jól magam a volt barátnője közelében, akinek 3 hónapig nem is számolt be az új kapcsolatáról, illetve annak első hónapjában együtt aludt vele. elköltöztem ugyanezért az emberért otthonról egyik napról a másikra egymagamban, csak mert otthon nem látták volna szívesen, habár ezt sohasem mondtam el neki, mert nem akartam, hogy úgy érezze, túl nagy felelősséget rakok a vállára; ehhez képest az új lakásba való beköltözésem első napján, amiket családi problémákra fogtam, közölte velem, hogy bocs, de nem tudott még megszeretni. délutánonként és esténként érte sírtam ki mindkét szememet, reggelente és délelőttönként pedig az akkori egyik barátomért, akivel végül életemben először és utoljára feladtam a hűségről vallott elveimet és megcsaltam a páromat, olyannyira képtelen voltam belőle bármiféle szeretetet kicsikarni magam iránt. miután szakítottunk, automatikusan a "másik" félre támaszkodtam volna, aki egy elegáns mozdulattal kihúzta a lábam alól a maradék szőnyeget is, közvetetten tudomásomra hozva, hogy csak addig voltam érdekes amíg nem lett volna szabad annak lennem.
a kör talán akkor zárult le, mikor tegnapelőtt 5 hónap után először visszamentem a régi, bálványozott és imádott társaságot meglátogatni, és háromnegyed 11-től reggel 7-ig annyi és olyan dolgokra jöttem rá amikre nem akartam volna, hiába tesz pontot az ügyre. persze, közel fél év alatt mindenki változik és alakul, mégis, nekem az első benyomásom az volt, hogy mennyire ugyanaz minden, amilyen akkor volt -és innentől kezdve adott volt a kérdés, hogy akkor miért futnék legszívesebben amilyen gyorsan csak tudok, ha elvégre semmit sem változtak. és akkor jöttem rá, hogy ezek szerint én változtam. amit ideiglenes szeparálódásnak hittem, azzal végleg lezártam magam mögött egy érzelmi hidat. kész. vége. akármerre nézek, mindenkinek csak vagy kibaszni vagy megbaszni voltam jó és ez nem egy túl lélekemelő élmény, főleg ha olyan alanyokról van szó mint az ember volt párja és idézőjeles legjobb barátja illetve barátai.
mindezt idáig képtelen lettem volna így megfogalmazni, mert biztos sírtam volna ha nem roppanok egyenesen össze, de belőlem ilyen dolgokról összeszedetten mindig a poszttrauma beszél. érzelmileg sohasem tudtam helyben lereagálni negatív dolgokat. az életösztönöm valahogyan megakadályozza, stresszhelyzetben inkább kihegyezi az érzékeimet a motiváló dolgokra- ami amúgy hatalmas szerencsém - ám rövid idővel azután, hogy biztonságba kerülvén visszanézek, én sem kerülhetem el a visszamenőleges értékelést és szembesítést.
most már biztonságban vagyok. vigyáznak rám. csak olyan ez, mint amikor a karambolozott kocsi roncsaiból kihalászott ember is bebugyolálva remeg még, mielőtt kiakad.
amúgy nincs harag senki irányába sem. még mindig "jóban" vagyok ennek a tragikomédiának minden résztvevőjével, csak éppen mindenki olyan szisztematikus módon építette le az iránta való bizalmamat, hogy azt iskolában kéne tanítani. emellett én nem vagyok a könnyen leamortizálható típus és az, aki sztereotípiákat csinálna a tapasztalataiból, továbbá haragot tartani és gyűlölködni sem szoktam különösebben. úgyhogy most a negyedik életbe frissen belelépve rendezkedem és eddig élvezem is.
