Kedves fixa ideáim,
én megszoktalak titeket. de meg ám. beletörődtem részben, hogy a számomra fontos embereket kognitív sémának tekintem. tényleg, mondhatnám azt is, hogy megtanultam ezzel élni, pedig néha nem egyszerű élő-lélegző embereket a saját, külön bejáratú sorskönyvem lapjainak szimbólumaiként kezelni, különösen mikor ezek a lapok elszakadnak vagy még inkább akkor, amikor világossá válik, hogy az egyén messze nem fogta fel a rá osztott szerep jelentőségét vagy akár annak létezését.
nem mondom, hogy nem unom pokolian, de részben nincs mindig és minden esetben időm-energiám ez ellen hadakozni ezért van, mikor elfogadom és egyértelműnek veszem.
de nem lehetne, hogy egyszer az életben, ezt az egyetlen egy alkalmat ne basszátok el nekem? nem lehetne mondjuk, hogy... ne sértődjek meg minden elejtett vagy éppen, hogy ki sem mondott, csak magamnak belemagyarázott félmondaton? hogy ne sírjak órákig, de még percekig sem azon, ha azt hiszem probléma van, mert számomra az azt jelenti, hogy kész, vége minden reményemnek? az akarok lenni aki eredetileg vagyok, olyankor mikor nem szolgáltatom ki magam érzelmileg másnak, ugyanaz az élet igenlő, játékos valaki, aki képes megvonni a vállát bármilyen mások által vészesnek tartott helyzetben is, mondván, hogy káosz van, babám, majd ez elmúlik és jobb lesz, aztán lesz megint baj is, mert az a dolga, hogy legyen, nekem meg az, hogy ne pazaroljak időt és energiát a félelemre.
miért van az, hogy valahányszor elkezdek kötődni valakihez, szó szerint halálfélelmem lesz és ezáltal lebénul a személyiségem életképes és produktív része? a produktivitás fenntartására tettem fel az egész hátralévő életemet. hogyan hasadhatok meg így, ráadásul minden egyes alkalommal?
úgyhogy gondoltam szólok, hogy most mást fogunk játszani. olyat, hogy szeretet mértéke és jellege ide vagy oda, nem veszítem el önmagamat.
képzeljétek el azt, hogy sohasem születtetek meg, én meg azt fogom képzelni, hogy tanulni és fejlődni képes emberi lény vagyok. nem fogok túldramatizálni. nem fogok várni. nem fogok olyat tenni, amit áldozatnak érzek. nem fogok zokogni minden olyan másodpercben mikor eldöntöm, hogy vége, hogy aztán a másikban meggondoljam magam. jó játék lesz, meglátjátok.
