az ezerszín éjjel - ami mellesleg azonos a szimbólumrendszeremben a multicoloured darkness kifejezéssel, ami pedig azért nem multicoloured midnight vagy bármi hasonló ami hűbb fordítás volna, mert angolul létezett először, nem pedig fordítva - az egyetlen jelzős szerkezet amivel valaha is úgy éreztem, hogy átfogó szóképet tudok az elmémről alkotni.
már nem emlékszem, mi volt az inspirációja, ha volt egyáltalán. talán a Végtelen Történet egyik regénybeli karaktere, a Tarka Halál. a Tarka Halál nagymacska formájában járta a sivatagot, amivel különös szimbiózisban élt ; nappal a lénye közel s távol felperzselt mindent, ám éjszakára mindig meg kellett halnia, hogy addig növekedjenek az éj leple alatt a sivatag helyén a növények. hajnalra egész esőerdőt alkottak, pontosan olyan színekből amilyenekből a Tarka Halál bundája is állt. de mikor feljött a nap, ő újra életre kelt, a dzsungel ismét megsemmisült, egészen alkonyatig és így ment ez körforgásban az idők végezetéig. emlékszem, nagyon sajnáltam a Tarka Halált, leginkább azért, mert nem hagyhatta ott ezt az egészet, magával hordozta a sivatagot, hiszen bármerre ment, felperzselődött körülötte minden, ezért kellett a sorsát beteljesítve élnie és halnia, egymást váltva a növényekkel.
mikor 8. osztály után nyáron Párizsban feküdtem azon a szállodai ágyon, azon gondolkodtam, milyen ember akarok lenni
pedig én elvből sohasem szoktam ezen tűnődni. sem előtte, sem utána. de Párizsnak, mint az összes nagy történelmi vagy kultúrális múlttal rendelkező helynek, van egy olyasfajta játékos, mosolyogva gyilkoló atmoszférája, amire ráeszmélvén az ember néha megsemmisül az addig felépített értékrendjében.
akkor még nem tudtam, de talán sejtettem, hogy sötétség nélkül nincs se fény, se szín, sem semmi és, hogy a sötétség nem mindennek az ellenpólusa hanem az alapja, a fundamentuma minden létezőnek. az a fajta sötétség ez, amibe ha belenézel, az visszanéz beléd. mélyebb mint az óceán és ugyanolyan vénséges vén.
ezt a masszát alakítom úgy, ahogyan kedvem tartja - néha azért, hogy ne unatkozzak, néha kíváncsiságból, néha kísérletezőkedvből, néha szerelemből, néha fájdalomból. olyan színűre festem amilyenre éppen szeretném amíg nem felejtem el, mi van alatta. a kaméleon akármilyen színt is vesz fel, kaméleon marad, ahogyan az átváltozóművész sem válik emberfelettivé a bűvészkedéstől.
a színeim a gondolataim. az eszmék, elvek, amikben hittem, hiszek vagy valaha hinni fogok. az emberek, akiket szeretek vagy szerettem, esetleg akiket szeretek majd. a dallamok, a villanások, az érintések, minden amit általában mások tapasztalatnak szoktak nevezni.
a bennem élő öntudatlan örökkévalóság hagyja, hogy kifessem újra és újra, mint a kisgyerek a könyveit. én formát akarok adni neki, amit magamnak, identitásnak nevezhetek. az pedig tudja, hogy emberként ez a dolgom. ezt csinálom hetven, talán nyolcvan évig, amíg ezek a villódzó színek meg nem semmisülnek majd és nem ömlik vissza rám úgy a sötétség, ahogyan az óceán önti el dagálykor a partot.
hát, talán ezért
