i will love you as long as i am able to

tegnap lezajlott a bankettünk is, volt béke, barátság, rántott sajt. az élmény még több szempontból is túl friss, mert amitől rettegtem, attól még ma reggel is féltem és ebben a pillanatban is összeugrik a gyomrom, ha rá gondolok; az a meghatottság ami tegnap magába burkolt, amikor Kittivel maradtunk utoljára a helyszínen, még most is itt van a levegőben, azokat az elhangzott ígéreteket mindenki részéről, hogy keressük egymást, még elhiszem és általában véve kell egy kis idő mire feldolgozok minden információt és nem fog rám jönni rohamokban a zokogás attól, hogy nem csak  nincs már osztályom, hanem a nagy részük nem is marad majd Szegeden.

valahogy túléltem majd, elvégre én mindent túlélek. tegnap megtanultam azt, hogy néha tényleg megéri bocsánatot kérni, és nem csak amiatt, mert elvárt vagy mert nincs kedvünk tovább szítani a kedélyeket és ezáltal több olyan szál futott össze, mint amire számítottam.
nem úgy fogok rád emlékezni, hogy kijöttél, hátat fordítottál és elviharzottál. de szükségem volt rá, hogy lássam, ahogy látod, alulmaradtál és minden perc amikor cserben hagytál és megríkattál, végül nekem térült meg és ez én oldalamon állt. azt akarom, hogy ne feledtesse veled se idő, se alkohol, se kábítószer, hogy így jársz, ha megtagadod saját magadat. mert nem azt rontottad el, hogy engem bántottál. ugyan, dehogy; én kiheverem. de te azt nem hevered ki, hogy elfordultál saját magadtól és a valódi értékeidtől, hiába kapaszkodnál bele bármibe vagy bárkibe.

nem tudom még egyszer elmondani sem leírni, hogy szerettem ezt a társulatot, azt sem, hogy mennyire fognak hiányozni, mert az, hogy jelen pillanatban ezt jobban átérzem mint bármikor eddig, kiveszi a színt az összes szóból. majd visszaszínesednek, nem lesz velük baj és a többiekkel sem, velem sem, mindenki éldegélni fog boldogan és ha nem is megtervezve, mert úgy snassz, de tudom, hogy találkozni fogunk még.