ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs
igazából nem tudok szebbet-jobbat hozzáfűzni annál, hogy hát ez van. én meg próbáltam.
habár, néha azon gondolkodom, hogy nem, egyáltalán nem kéne mindent megtenni dolgokért, helyzetekért, emberekért. összehasonlíthatatlanul fájdalmasabb és megalázóbb amikor te magad tiszta lelkiismerettel teszed le a fegyvert. árthatnék én sokat, legalább ugyanannyit és jóval többet is, de minek? mindig ez van. mindenkivel. mindig én vagyok az egyetlen hülye aki odajut, mint ma is, hogy állok és nézlek, a tüdőm először csak gyengéden szorít majd olyan, mintha satuval roppantanák össze és hiába veszek nagy levegőt, nem jut el odáig, csak tátogok és a szavak visszagördülnek a nyelvemről, mert látom, hogy neked nincs időd és kedved rám. nézlek és gomolyog bennem a fájdalom miniatűr csillagködként, a végtagjaim már rég kihűltek és elzsibbadtak, én elfutnék, ha tudnék, de ilyenkor az utolsó pillanatig azt várom, hogy mondj vagy akár csak jelezz valamit, ami visszarántja a szakadék széléről ezt az egészet, és aminek láttán nem úgy fordulok meg, hogy hazajövök és sírok amiért eggyel több ismerősöm és eggyel kevesebb barátom van, és amiért megint csak voltam olyan hülye és elhittem, hogy ez nem így van - de te nem mondtál vagy csináltál semmi ilyesmit.
