így az érettségi időszak végét taposva kezdek olyan állapotba kerülni, hogy a leghőbb vágyam összeakadni olyasvalakivel az utcán, akivel szemben jogosan táplálok negatív érzelmeket, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásom ha összeverem. mondjuk Mengelét. Dr. Mengelét például ezer örömmel szájbalépném és valószínűleg nagyon jól is érezném magam közben/utána, de valami azt súgja, erre nem lesz sok alkalmam sem a közeli, sem a távoli jövőben, és bár soha semminek nem zárom ki a lehetőségét, reménykedni azért nem mernék benne különösebb intenzitással. úgyhogy kénytelen vagyok úgy átvészelni a maradék vizsgákat, hogy nem verek meg egy feltámadt exnácit sem.
s jött egy fanyar, fura kanyar ; én ostoba, mindig elfeledkezem róla, hogy amint megengedek magamnak valamit, az máris kevésbé piszkálja a fantáziámat. 48 órát töltöttem azzal, hogy oda-vissza rángassam az agyamat az összeomláson innen és túl, majd -mivel a gondolattól is megijedtem, hogy átfetrengjek akár még egy napot is kínomban- úgy döntöttem, győzzön a gyengébbik. megengedtem magamnak azt az illúziót, hogy igenis szerelmes vagyok és igenis tartozni akarok valahová; most, pár nappal később nyoma sincsen ennek az indíttatásnak. móka és kacagás az élet ideát.
minél többször olvasom az Iskola a határon-t, annál jobban felkavar
