még mindig le vagyok gyengülve, de ezt hiszem, ezt meg fogom úszni különösebb poszttrauma nélkül, ami igazi kuriózumnak számít majd, tekintve, hogy nekem három állapotom létezik; az alapjáraton jelen lévő elmerült, meditatív, beállt agyiállapot, amikor ülök órákon keresztül, nézem az eget és nevetek, hogy ez milyen jó ; a stressz hatására előkerülő harcrakész állapot, amikor nem ismerem sem a "határ", sem a "lehetetlen" szót és tényleg minden energiámat latbavetve foglalok állást azzal szemben, ami elém kerül; illetve az ez alatt felhalmozódott rengeteg sérelmet és kimerültséget kiheverni igyekező, poszttraumatikus állapot, amikor bárhol, bármikor eltudnám sírni magam. ez utóbbi kettőben képtelen vagyok átmenetekre; nem tudok szólni, ha baj van, ha lassítani kéne, ha segítségre volna szükségem, ha fájdalmat okozott bármi is, akkor csak az lüktet a fejemben, hogy muszáj talpon maradnom. mindent később, visszanézve felismerni, hogy ez vagy az a szituáció mennyire és milyen volt, a fájdalomérzet is csak késleltetve ér el hozzám, ezért minden stresszhelyzet után hetekig hasznavehetetlen vagyok, bármi előtt képes leszek összezuhanni és nem vágyom semmire azon kívül, hogy feküdjek és hagyjam magam szétszedetni a szürrealista világfájdalommal.
azt hiszem a ma éjszakai fejfájásra nincs az univerzumban jobb jelző
