minden idegszálam szanaszét szakadt, mire visszaküzdöttem az életösztönömet olyan szintre, hogy már merjek gondolkodni, de azóta nem elhanyagolható mértékben ugrott a tendencia, már ami a pillanatnyi állapotomat illeti.
nem volna bajom azzal magában, hogy hozzámszoktak. sőt, mindig azon vagyok, ha akármilyen jellegű tartós kapcsolatot igyekszem kialakítani a másik emberrel, hogy annak ott legyek valahányszor bajba kerül és tisztában legyen vele, hogy rám számíthat és támaszkodhat. de azzal már igenis akad némi dilemmám, ha a másik folyamatosan rám dől, hogy tartsam meg és ezt egyrészt el sem hajlandó ismerni, másrészt ha én dőlnék, kirántja a lábam alól a szőnyeget. igen, ezzel határozottan bajom van és tegnap hiába voltam 24 óráig azon minden erőmmel, hogy ezt a sérelmet érzéstelenítse a szeretet meg a gondoskodási kényszer amit a másik ember iránt érzek, valahogy még ezek is képtelenek voltak rá és nagyon elegem van belőle, hogy mindig én redukáljam le magamat.
a huszonvalahány órával ezelőtt kapott belém marás után azt hiszem - sőt, egészen biztos vagyok benne - hogy egy ideig sem affinitásom, sem indíttatásom nincs rá, hogy támasz legyek és folyamatosan fogjam a másik kezét, tekintve, hogy én hányszor lettem a tömeg közepén elengedve és magamra hagyva és hányszor kaptam sírógörcsöt, mert úgy éreztem magam mint a kisgyerek akitől teljesen indokolatlanul elvették a legkedvesebb játékát. kész. vége. én vele szemben nem leszek többet gyermekibb mint amilyen egyéb iránt is vagyok, pedig nagyon szeretek az lenni és nagyon szeretem ha kiszolgáltatott állapotomban is vigyáznak rám, de ha belém rúgnak meg ott hagynak minden fontos pillanatban, azt már kevésbé.
megkaptam már elégszer, hány másik van még támaszként, hát akkor tessék boldogulni nélkülem.
