eddig csak reméltem, hogy nem vagyok egyedül; most már látom is és ezt nehéz feldolgozni, akármilyen megnyugtató is alapjában véve a gondolat. nem abban a tudatban nőttem fel, hogy én szerethető volnék úgy, ahogyan vagyok, ezért vagyok ebben a szociális téren folyamatosan feszült idegállapotban, mert hiába érzem, hogy a barátaim támogatnak és tartják bennem a lelket, illetve látom, hogy több száz számomra idegen ember jól érzi magát a közelembe és magától keresi a társaságomat, meg sem fordul bennem, hogy ez ténylegesen nekem szólhat. és ebből nekem elegem van; unom az előzmény nélküli és indokolatlan zokogásokat, unom az összerezzenést ami olyankor jelentkezik, mikor a semmibe is azt magyarázom bele, hogy igazam volt az elején, XY-nak mégsem számítok semmit. unom, hogy folyamatos visszajelzésekre vágyjak arról, hogy én mennyire kedves, aranyos és tehetséges vagyok és leginkább azt unom, hogy mindezt az életem árán is rejtegetni próbáljam és mint a felfedező a zászlót, leszúrjam a földbe a személyiségemet, hogy tessék idefigyelni, nézzetek, hallgassatok, ez vagyok én, én, én, miközben arról sincs fogalmam, hogy kicsoda vagy micsoda is az az én. arról nem is beszélve, milyen ijesztő mértékben lecsökkent a kíváncsiságom ez iránt.
másfelől viszont ott van az, hogy bárcsak ne simogatna és dédelgetne ez az érzés miközben a metszőfogaival darabokat szakít ki a húsomból, bár ne hagyna annyi erőt bennem, hogy tovább fussak előle, ha előbb-utóbb úgyis összeesek, bár ne hinném azt, hogy ő szeret és én magam pedig értékes, tehetséges vagyok, ha bebizonyosodik a végén, hogy soha nem léptem túl a saját határaimon.
annyian jöttek.
és annyira elmaradtak.
és ez annyira fáj néha.
