I'd love to see that face you make when I walk out the door

lehet, hogy tévedtem. 

lehet, hogy mégsem vagy több Te sem egy téglánál abban a bizonyos falban.

sőt, még az is lehet, hogy én vagyok túl gyenge, de nem tudok és nem is szeretnék olyasvalakit ölelgetni, aki folyamatosan belém mar és nem értem, miért én teszek erőfeszítéseket. egy másik rész bennem azonban éppen dobol a koponyám falán belülről, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatot, maradjak higgadt, ez csak átmeneti állapot és el fog múlni, ha igazán szeretem ezt az embert. arról viszont ez a bizonyos másik rész sem szól semmit, hogy mi a helyzet azzal, ha ő nem szeret engem, hogy érdemes e így nekem mindent zsebre tennem mosolyogva és jóindulatúan sóhajtozva azon, hogy mert hát ő éppen fáradt, mert éppen stresszes, mert éppen nincs ideje, ami szép, jó és megbocsájtható addig, amíg nem éreztetik velem, hogy nyűg lennék.
de akár tudatosan, akár nem, érezteted és ezt nem igazán van ingerenciám eltűrni. nem fogod a pártomat többet, nem hallgatsz meg, nem értesz meg és ez mégis mind másodlagos lenne és meg sem rezdülnék tőle, ha mindettől függetlenül érezném azt, hogy szeretsz és örülsz nekem. de nem teszed, meg sem próbálsz úgy tenni és azt hiszem nincs kedvem valakinek a rokonszenvéért teperni úgy, hogy elvileg eddig is barátok voltunk.

mostanra már igazándiból lényegtelen. lehet, hogy érdemes volna beletörődni abba, hogy két kimondhatatlanul fontos embert veszítettem el összesen alig egy hónap alatt az életemből, mert már szinte tiszteletlennek érzem ezt a kapkodást, hogy bele-bele kapaszkodom hol egyikükbe, hol másikukba, hátha rendbe lehet még hozni. lehet, hogy javulni fog, lehet, hogy nem, én csak azt érzem teljes bizonyossággal, hogy ez a mostani állapot nem jó és nem kell, inkább rúgom fel mint fogadom el. majd helyreáll valahogyan, újan, csak ne így, csak ne mint most, mert ez fáj