ha már pár nap alatt sikerült halálosan beleszeretnem a hippi kocsis és szobás dekorációkba, szerintem délután bevetem kreatív szuperképességeimet és átrendezem (megint) a szobát, ha már 0,01% az esély rá, hogy autót vezetni valaha megtanulok az életben.  (van az a biztonságos és felelősségteljes vezetést igencsak akadályozó tulajdonságom, hogy amint gyors döntést kívánó stresszhelyzetbe kerülök, összekuporodok és sírni kezdek/elalszom, ezzel pedig nem tudom hány másik sofőrt irtanék ki magammal együtt a közúti forgalomban).

egyébiránt elképzelésem sincs, mit kéne kezdenem azzal, hogy az egyik csoporttársnőm akaratán kívül az idegeimre megy, mert tudom, hogy nehéz életszakaszban van most ő is, mint sokan mások. de ez nem segít azon, hogy már hozzá szólni sincsen kedvem, időt tölteni vele meg még annyi se és már előre nyűgös leszek, ha tudom, hogy vele leszek órán. egy hete azon gondolkodom, hogy miként lehetne a létező legtapintatosabban elmondani neki, mert 1.) én ezt nem vagyok hajlandó csinálni az agyammal, 2.) hazudni a másiknak/kényszerből elviselni szerintem még sértőbb, mint bármilyen elbeszélgetés, 3.) nem hiszem, hogy amit csinál, különösebben egészséges volna a személyiségfejlődését tekintve, de ez aztán már végképp nem az én hatásköröm. én csak azt szeretném, hogy legyünk megint ténylegesen jóban és ne forrjon fel az agyvizem már attól is, ha csak szimplán hozzám szól. az az opció, hogy majd megszokom/megvárom, hogy esetleg elmúlik e, sajnos nem játszik, mert nem fogom fel, miért kéne nekem ezt csinálnom egy olyan emberrel, akivel különösebben is vagyunk összeszokva és nem tartozunk egymásnak érzelmileg sem.
szóval jee, remélem a legközelebbi beszélgetésünkkel egy életre elintézem még egy emberi kapcsolatomat is és elgondolkodhatok rajta, hogy vajon tényleg megérné e megtanulni befognom a számat.