a koherencia sohasem volt az erősségem
valószínűleg soha nem is lesz
*
habár nem szeretem különösebben a The Doors-t, mert én egy ilyen borzasztó ember vagyok; Jim Morrison tegnap lett volna 70 éves és a januári 60'as évek rock kultúrája-vizsgára készülve ez azért némileg megérint, ami nagy szó, mert mostanában kevés dolog képes rá. lehet, hogy jobban át fogom tudni érezni a téli hangulatot, ha túlesek a literature&culture és a szociológia vizsgán az elkövetkező egy héten folyamán, de pillanatnyilag egy kívülről nagyon lebénultnak látszó, belülről viszont keveredő-kavarodó tudatállapot tulajdonosa vagyok. ez az a fajta érzés, mikor az ember tisztában van azzal, milyen fontosak neki a saját érzelmei, de valamiért nem tud elvonatkoztatni attól sem, hogy távolabbról nézve milyen elképesztően jelentéktelenek az ő emocionális rezdülései és én ilyenkor mindig valami megosztott szánakozást érzek magam iránt. hogy van ez a 19 éves, fiatal nő, akinek ha úgy vesszük, mindene megvan, családja, barátai, egyetemista, többnyire szerencsés genetikája és saját útjai, még véletlenül éppen kicsi szíve választottja is akad. és mégis, itt van bennem ez az öntudatlan örökkévaló, ez a nemtelen hang ami sem férfi, sem női, nem fiatal és nem öreg, nem vidám de nem is szomorú, hanem valami enyhe gúny bujkál mindig benne és olyan hűvösen tud rálehelni a csontjaimra, hogy az egész testemmel és elmémmel beleborzongok. ezt a hangot nem érdekli a társaság, nem érdekli az iskola, az elvárások, az örömök, a sérelmek, a háború, a világbéke,a szex, a szerelem, nem érdekli az ellenszenv, nem érdekli igazán semmi azon kívül, hogy mi az, amit a két kezemmel lerakok alkotásként az asztalra. és én valahol szeretem ezt, valamikor azonban nagyon fárasztó tud lenni és én éppen lelkesedni szeretnék, mert december van meg szünet meg szentimentalizmus, de ez a valami nem hagy és én nem tudom, hogyan tudnám kirántani alóla a táptalajt.
