echoing the seconds awry

a végén valahogy úgyis mindig ugyanaz marad, a csont, a vér és köztük az a furcsa láng; a végén úgysem fognak érdekelni a sem mások komplexusai, sem a sajátjaim, hát miért foglalkozzak velük; miért tartanám meg azt, ami fáj, miközben a koponyámon belül elég minden ami jó vagy rossz; engem nem tart vissza senki és semmi ami megrohadt belülről; engem már nem menthet meg sem szó, sem érintés.