have love, will travel

az érzelmeim nagyon durván bipolárisak, jobb esetben is órák telnek el aközött, hogy úgy érzem, minden összedőlt körülöttem és akár már most szétnyiszálhatnám az ereimet, mert mi értelme így létezni vagy éppen elkap a régi, jó hippi életérzésem és képes vagyok fejest ugrani az eseményekre, teljes szívvel-lélekkel hinni benne, hogy akármerre is sodródom majd, mindenhol megállom majd a helyemet. 

 akárhogyan is volt, van és lesz még ezután, a folyamatokat az útjukra kell engedni, mert sem pozitív, sem negatív irányba nem tudják magukat kinőni, ha görcsösen kapaszkodom beléjük és abba, hogy számomra megfagyott bizonyos percekben az idő. most rossz. igen, pokolian rossz, bátran kijelenthetjük. de ezen nem javít az, ha minden körmömet belevájva ragaszkodom és azt sem, ha behunyom a szemem, hogy ne lássam, min kéne változtatnom és min nem. ha már minden összetört, nem kuporoghatok itt süketen és vakon a szilánkok között és magyarázhatom magamnak, hogy de igenis minden rendben van és ha felnézek, ugyanazt fogom látni, mint eddig. ahhoz, hogy ez változzon bármerre is, el kell engednem és hagynom szabadon alakulni. 

ha lezárva és konzerválva tartom, elveszem az egyetlen lehetőségét is annak, hogy ne legyen olyan rossz, mint amilyen most. az, hogy beismerjem mindezt és elengedjem, az egyetlen esély rá, hogy egyszer valamikor még ebben az életben jobb legyen, de csupán arra is, hogy én simán meggyógyuljak és ne várjak semmire.

*

azt hiszem, erre a maira már nagyon szükségem volt és kíváncsi vagyok, mi lesz/nem lesz belőle