nem tudok másra gondolni, minthogy milyen ironikus, hogy egyszer a Lullaby-ra aludtam el az ágyában




a láz kaparászik a homlokon belül szorgalmasan, a tagjaimat pedig percenként váltakozva fűti a vágy, hogy egy szál hálóingben nekifussak a városnak -és keresni bárkit, akárkit, aki képes segíteni rajtam- máskor pedig a félelem úgy lehűti mindenemet, hogy szinte érzem a vért hozzáfagyni az ereim falához.

azzal, hogy hallgattam a félelmeimre és elveszítettem a belső szabadságomat, teljes zuhanórepülést hajtott végre a személyiségem. foggal-körömmel próbáltam kapaszkodni a páromba és elfelejtvén, hogy a boldogságunk sohasem alapulhat más emberen, mindenért őt hibáztattam, ha nem voltam boldog. vagy talán túlságosan hozzá is szoktam volna a boldogsághoz és 4 hónap alatt teljesen hagytam magam elkényeztetni és elfelejtettem értékelni? lehet. valószínű. minden, amire vágyom már csak az, hogy megint szabad legyek az elmémben és ezáltal lehessek megfelelő nő neki. mert az a lány aki úgy érezte, hogy minden csak azért van, hogy biztonságban érezhesse magát, bárki életéért felelősséget vállalt volna és rá is bízta volna sokakra a sajátját, mert élt benne a bizalom és képes volt hangosan kinevetni minden fájdalmát és komplexusát - az a lány nem követte volna el ezeket a hibákat (más ballépéseket egész biztosan). és most, hogy a pánik feltörte minden hiúságomat és önzésemet, ezáltal újra lélegezni hagyni önmagamat, hát, önmagam most már a sokadik pofont keveri le nekem.