augusztus 20-án kis szerencsével még Szerbiában leszek, ami azt jelenti, hogy nem kell a megbolondult tömeggel agyontapostatni magam. bár őszintén szólva 3. éve nem vagyok itthon ezen a nemzeti ünnepen (mármint Szegeden itthon, eddig országon belül tartózkodtam mindig), szóval egy ideje már nincs közöm az ilyen jellegű felhajtáshoz. azt viszont kifejezetten sajnálom, hogy Bence nem lehet Magyarországon idén sem, lévén neki fontos ez az ünnep és tudom, hogy ha valaki, akkor ő egész biztosan átéli még Spanyolországban is.

még mindig ennek az érdekes folyamatnak a kellős közepén vagyok, aminek most értem egy kicsit zökkenős részéhez; nagyon szép és élvezhető dolog az, amiről már írtam, hogy egyre összehangoltabb vagyok és gondolkodásmódomban egyre nőiesebb, de egy idő után ez is eljutott addig a pontig, hogy nem szabad másokat a boldogságom vagy nyugalmam zálogának tekinteni. tavaly decemberben ugyanez a folyamat elindult már egyszer bennem, de megijedtem és kapkodni kezdtem; nem mertem semmit sem "csak úgy" alakulni engedni, másoktól tettem függővé a személyes, pozitív érzéseimet, pánikoltam, ha valamiről úgy láttam, hogy azt én nem tudom irányítani. visszanézve döbbenek rá, hogy nevetségesen kevés idő telt el egy-egy lépésem között, hogy közeledni próbáljak valakihez, abban a teljes káoszban viszont minden olyan vontatottnak és mozdulatlannak tűnt, hogy nem bírtam a várakozást, a tétlenséget. azzal a nyilvánvalóan hamis prekoncepcióval ugrottam mindenbe fejest, hogy ha nem vagyok boldog magamtól, akkor ez vagy az majd biztosan boldoggá tesz. emberi kapcsolatokhoz pedig egyszerűen nem szabad így hozzáállni, mert ha akárkinek is a társa szeretnék lenni, akkor nekem, saját magamnak is önállónak és megbízhatónak kell lennem, nem a másiktól várni, hogy jobbá tegye az életemet.
 nem csak ebből fakadtak problémáink, ám a másik fél "hibáit" teljesen felesleges felhánytorgatnom és boncolgatnom. neki is akadtak komoly dilemmái, amiket egy szintén nagyon hosszú és rögös folyamat oldhat csak meg, nem az én szemrehányásaim. különben is, ki-ki a maga háza táján, azaz jelen esetben, fejében söpröget; az én hiányosságaim attól még nem lesznek bepótolva/kijavítva, ha a másikra hárítom a felelősséget, ahogyan fordítva sem működne ugyanez a logika.

attól senki sem lesz jobb ember, hogy a másikban észreveszi és szóvá teszi a rosszat. fejlődni sem a többieknek való megfelelési vágyból kell, illetve az ő elismerésükért, hanem valódi, belső motivációból, hogy valaki büszke lehessen magára; úgy igazándiból, nem pedig csak hencegésből, kompenzálásból.

most pedig azon vagyok, hogy ez a folyamat ezúttal teljesen végbemenjen és ennyivel is fejlődjek. nem akarok másokra támaszkodni és nem azért, mert bármi problémám lenne akárkivel, vagy haragudnék, hanem mert nem szeretném azt megoldásnak hallucinálni, hogy valakibe, szinte már személytől függetlenül, belekapaszkodjak.
úgyhogy, mentálisan is felnőtt, ügyes-okos nő leszek, aminek a potenciálja mindig megvolt bennem, csak rendre elszúrtam a pánikkal és mások túlidealizálásával. jelenleg ez a legjobb, amit magammal és a környezetemmel tehetek, hogy egész biztosan nem keresek vészkijáratokat, hanem magamat teszem felelőssé a saját boldogságomért.