miután kiörömködtem magam azon, hogy nahát, milyen ügyi is vagyok én, hogy rájöttem a problémám forrására, nem készültem fel rá, hogy a mesének általában ezzel nincs vége. úgyhogy hajnali kettő és négy között tetőzött nálam az érzelmi tőzsdekrach. ha egy dilemmát, vagy frusztráció-forrást sokáig maszatolsz el, és vetítesz ki apránként ezer más dologra, hogy hátha azáltal enyhül is majd kis adagokban, remekül működik ideig-óráig. aztán ha megtaláltad a valódi okát, hirtelen az egész feszültség adag rászakad, ráfókuszálódik és az addigi feloldatlanság miatt talán még sokkal nagyobb hangsúlyt kap, mint amit normális esetben tulajdonítana neki az ember. leginkább ezt próbálom most a saját fejembe kalapálni, hogy csak azért tűnik minden olyan végzetesnek, és minden kis részlet végzetesen fontosnak, mert eddig gőzerővel próbáltam nem tudomást venni róla.

igazából hajnali hatig biztosan fent voltam, aztán hét előtt egy kicsivel a házi patkányom úgy érezte, hogy neki itt és most az a szent küldetése az univerzumtól, hogy szétrágja az etetőtálát, ami anyagából adódóan így embertelen zajjal járt. kénytelen voltam hát gyök alatt walking dead sebességgel odamászni félálomban, és elkobozni a tálat, hogy aztán reggel nyolckor frissen és üdén arra az értesítőre ébredjek, hogy a szemináriumom elmarad. legyünk javíthatatlan optimisták, végül is szegény órát úgy ültem volna végig, hogy megpróbálom a gondolataim erejével megállítani a saját szívemet, ha erősen koncentrálok, biztos sikerül, úgyhogy ezt mégis csak megspóroltuk.

- a hangját már hallottam telefonon keresztül, meg is nyugtatott egy fél fokkal, most már csak a szemeit akarom látni, jesszusom, neki van a legélénkebb szemszíne a világon-

a lényegre visszatérve; már túl sokszor előttem azt a kifejezést magyarázatként, hogy "félek", és kezdem érezni, hogy talán nem ez a legadekvátabb szó rá. a félelemnek tárgya van, konkrét dologtól tartunk, míg az általános szorongás ugorhat ide-oda, váltogathatja a tárgyát hetente, naponta, vagy akár óránként is; neki teljesen mindegy, csak formája legyen, mert az alaktalan, arctalan szorongás levezethetetlen és feldolgozhatatlan az ember számára. ez pedig már kezd kikészíteni, szerencsére nem olyan értelemben, hogy gátolna vagy befolyásolna fontos döntések meghozatalában, de az érzelmi kapacitásomat eléggé leszűkíti a hétköznapok során. úgyhogy - átkozottul kísérletező kedvű természetemnek hála - most összegyűjtöttem több olyan kritériumot is, ami elvileg ezt csökkenteni hivatott. aztán lehet, hogy csak placebo hatás miatt működik majd, ha egyáltalán érzek valami változást, de perpillanat reménykedő fázisban vagyok.