A szemeim bedobott ablakok.
Keresztül látni a hideg szobákon
most értem el azt a pontot, amikor egyszerre vagyok rettentően szerelmes, és rettentően magányos, holott mindig azt hittem, hogy ez a két tényező valahol kizárja egymást. különben is, én sohasem voltam még magányos, nem azért, mert mindig lettek volna körülöttem, vagy mert mindig megnyílhattam volna valakinek, hanem mert nekem ez a kettő sohasem volt túlzottan igényem az életben. és talán mert sohasem tepertem értük, és nem érezték rajtam mások a befogadásukért való könyörgést, ironikus módon meg is adatott többé-kevésbé mindig- amolyan van, de a hiánya sem tűnik fel.
úgyhogy ez most több téren is eléggé megrázott és átkapcsoltam majd lesz valami- üzemmódra, ami szintén nem a szívem csücske, mert jobban szeretem kézben tartani legalább az engem érintő folyamatokat. de ez eddig sem segített, mert hiába rágom át magam logikusan, hideg fejjel hatvanadjára dolgokon, ugyanúgy fájnak és ugyanúgy cserbenhagyva érzem magam tőlük. azokban a pillanatokban, amikor pedig újra fellobban bennem minden pozitív, úgy érzem, hogy nem számít már semmi rossz, és vinne a lelkesedés a másik nyakába ugrani, rendre valamilyen falba ütközök. legyen az félreértés, rossz szóhasználat, időhiány, vagy egyszerűen csak annyi, hogy a páromnak nem jött át, hogy számomra az adott pillanat mennyire jelentőségteljes; valami az esetek nagy részében úgy fojtja meg a lelkesedésemet, hogy még azért is elszégyellem magam, hogy annyira intenzíven éreztem. megugrott az álmatlan, vagy az átbőgött éjszakáim száma, a görcsöké a mellkasomban, a gombócoké a torkomban, a frusztrált-lemondó sóhajoké. és ez fáj, mert nekem ez a kapcsolat nagyon kellett és kell most is, alig van, amire nem lennék képes érte.
úgyhogy most inkább ülök, és hagyok történni mindent, reménykedve benne, hogy kellő mennyiségű idő elteltével már valóban jelentéktelennek tűnik majd minden, nem pedig engem kell győzködni arról, hogy nem számítanak. némi aggodalommal tölt el a tény, hogy ez eddig még sohasem vált be, de erre nem szeretnék alapozni, mert minden kapcsolat más és más, van, akiért bőven megéri bármi, ami a másikért egyáltalán nem, ezenkívül én sem vagyok ugyanaz mindig és teljesen, szóval nem kell kétségbeesni.
úgyhogy ez most több téren is eléggé megrázott és átkapcsoltam majd lesz valami- üzemmódra, ami szintén nem a szívem csücske, mert jobban szeretem kézben tartani legalább az engem érintő folyamatokat. de ez eddig sem segített, mert hiába rágom át magam logikusan, hideg fejjel hatvanadjára dolgokon, ugyanúgy fájnak és ugyanúgy cserbenhagyva érzem magam tőlük. azokban a pillanatokban, amikor pedig újra fellobban bennem minden pozitív, úgy érzem, hogy nem számít már semmi rossz, és vinne a lelkesedés a másik nyakába ugrani, rendre valamilyen falba ütközök. legyen az félreértés, rossz szóhasználat, időhiány, vagy egyszerűen csak annyi, hogy a páromnak nem jött át, hogy számomra az adott pillanat mennyire jelentőségteljes; valami az esetek nagy részében úgy fojtja meg a lelkesedésemet, hogy még azért is elszégyellem magam, hogy annyira intenzíven éreztem. megugrott az álmatlan, vagy az átbőgött éjszakáim száma, a görcsöké a mellkasomban, a gombócoké a torkomban, a frusztrált-lemondó sóhajoké. és ez fáj, mert nekem ez a kapcsolat nagyon kellett és kell most is, alig van, amire nem lennék képes érte.
úgyhogy most inkább ülök, és hagyok történni mindent, reménykedve benne, hogy kellő mennyiségű idő elteltével már valóban jelentéktelennek tűnik majd minden, nem pedig engem kell győzködni arról, hogy nem számítanak. némi aggodalommal tölt el a tény, hogy ez eddig még sohasem vált be, de erre nem szeretnék alapozni, mert minden kapcsolat más és más, van, akiért bőven megéri bármi, ami a másikért egyáltalán nem, ezenkívül én sem vagyok ugyanaz mindig és teljesen, szóval nem kell kétségbeesni.
