déli legelő, északi ugar

habár leszokni róla sohasem okozott megterhelést, sem fizikailag, sem bármi egyéb módon, a mozdulataimban még megmaradt annak a néhány évnyi dohányzásnak a beidegződése, hogy minden fáradt, stresszes és leharcolt helyzetben a számhoz emelem a mutató és a középső ujjam kettősét. persze legkésőbb az ajkaimnál már beugrik, hogy a mozdulat céltalan, vagy még félúton kanyart véve áttérek valamelyik hajtincsem tekergetésére.

ez az egy gesztus mindig eszembe juttatja, és kicsit mindig azt fogja jelenteni nekem, hogy az eddigi életem két nagy időszámítása közül a második, a 2012-es óta még mindig nem hevertem ki saját magamat. ha egyvalaki is jellemzőbb saját magamra, mint saját magam, az a három évvel ezelőtti én. a 2009-es már túl távol van, és nem él a mozdulataimban, sejtszinten sem, pedig hiányzik, mert amilyen nagyon szép volt, olyan rettentően ostoba is, és egyik sem vált igazán hátrányomra. nem agyaltam túl semmit, molylepke voltam, akinek fogalma sem volt róla, hogy mennyire vészesen közel repked a fényforráshoz, hópehely voltam, aki nem sejtette, hogy a földre kerülve pocsolya lesz belőle, vagy cipőnyomos bebarnult akármi, én remekül megvoltam, köszöntem a kérdést. de már nem hiányzik, habár hiányzott sok ideig.

aztán némi átmeneti öndédelgető agonizálás után újra jöttem én, és ahogy jöttem, láttam -habár győzni nem mindig sikerült és nem teljesen- maradtam is. és lógatom a lábamat valami minden emberséget nélkülöző mélységű szakadék felett; valahol nagyon egyedül vagyok, mert sehol nem találok olyan, mint én, valahol pedig tudom azt is, hogyha találnék is olyat, hát rühellném szívből, mert ez a szakadék, ez a túlterhelt nihil az enyém, és talán az egyetlen olyan, ami kizárólag az enyém is lesz az idők végéig.

mindenhol vagyok, csak itt nem.
régimódi vagyok, és mégis messziről nézek vissza; leragadtam múltbéli dolgokon, miközben a jövőt sürgetem; az elme egy-egy tapasztalat, élmény után már sohasem lesz olyan, mint azelőtt, mert a saját korlátai is megváltoztak; egy probléma nem vizsgálhatja és oldhatja meg tulajdon önmagát, amíg ő az, ami a problémát eleve előidézte; én pedig annyira hátborzongatóan tele vagyok mindennel, hogy az már-már tökéletesen üres és fordítva ugyanez; magába szakadó csillag vagyok, gravitációs összeomlás.
mindezt aközben, hogy egy alkalmat sem halasztok el olyanok hangos kinevetésére, akik magukat tartják az univerzum középpontjának. jajj azokat de nagyon lenézem

enyhén szólva inger gazdag volt az elmúlt néhány hónap és amikor érzelmileg nehéz felvennem a tempót, hajlamos vagyok attól tartani, hogyha meghatározott idő alatt nem oldódnak meg problémáim, akkor már sohasem fognak, és ez nyilván hülyeség. csak fáradt vagyok, és meglehetősen kalciumhiányos.