már csak

órák kérdése,és vége van a télnek,ez pedig sajog. a tél az enyém. a részem,illetve én vagyok az övé,azt nem tudhatom melyik,de tény,hogy enyhíti azt az idegenkedő érzést,ami szinte folyamatosan feszül az idegeimre fonódva. ilyenkor nem érzem azt az okafogyott honvágyat,aminek létjogosultsága sem volna,hiszen bizonyára nem létezik valóságos helyként amire vágynék. de ha létezne,azt hiszem,tél lenne ott.
az igazi tél azonban most megy,és én túléltem,pedig az egyik legnosztalgikusabb évszak,viszont idén valahogyan hibernálta azt a kötelességtudatot és arroganciával már-már azonos,de minimum rokon büszkeséget ami ezúttal kihúzott a bajból. néha vicces visszavezetni az ízlésem pillanatnyi változásait és igényeit a lelkiállapotaimra - bár szó nincsen rá,mennyire nem szeretem használni a "lelkiállapot" kifejezést - példának okáért tavaly ősszel életemben először kifejezetten megszerettem a vörös színt a fekete mellé. szükségem is volt rá,arra a hevességre,lendületre amit kölcsönzött. mostanra azonban újra jobban tudom értékelni a kéket,különösen a ciánt és az ultramarint - most ennek a mélysége és melankóliája kell,világosan érzem. jön a tavasz,amit utálok,bár ezt régen is mindig elmondtam,de itt még nem emlegettem,ám a környezetem mostanra kívülről fújja minden márciusi sirámomat. tele van minden sárral,szúnyogokkal,folyton éhes leszek,megkergülök,az egyik percben megfagyok a másikban már nem tudok mit levenni magamról és amblokk visszataszító az egész köré épített toposz és kultusz,és pfuj. azért próbálom a jó oldalát nézni; biztosan egészségesebb lesz forrócsoki és forraltbor ipari mennyiségű fogyasztása nélkül találkozni a többiekkel,ezenkívül visszatérnek a tornacipők és a topánok,sőt,esetleg képes leszek szoknyát felvenni anélkül,hogy alá három harisnyát magamra húzva is fagyoskodjak. nyáron pedig megyünk nyaralni,ahogyan azt már 2 éve tervezgetjük baráti körben,és nem,nem érdekel,hogy eddig engem a strandokról is úgy kellett kézenfogva kivonszolni az árnyékból (örök életkép marad,mikor Erika teljes nekifeszüléssel próbálta véghezvinni ezt a kísérletet,mialatt visítottam,hogy "passzív ellenállást tanúsítok",ő meg hasonlóan hisztérikusan válaszolt,hogy "te ezt élvezed?!").

ma osztályfőnöki órán szakadt a cérna. túl sok mindent bírtam ki feszültséglevezető sírás nélkül az utóbbi időben,és a maival együtt is azt hiszem el tudom mondani,hogy tényleg örülök ennek. már látom mindig és minden helyzetben a választási lehetőségeket,akkor is ha nagyon kevés van,akkor is,mikor hirtelen fájni kezd és ténylegesen kiakadok. igen,néha komolyan azon jár az eszem,hogy vajon mekkora kárt kell tennem magamban azért,hogy elérjem amit akarok. 6 évig igazán profin megkaptam mindent azzal,hogy időnként jó alaposan szétvagdaltam magam mind húsban mind elmében,majd odatántorogtam sírni valakihez,hogy nekem mennyire rossz. az ezt megelőző fél évben azonban furcsa fordulatot vett a játék. nagyon-nagyon furcsát. és én ezalatt több valódi értéket és energiát voltam rákényszerítve előásni a saját ócska kis személyiségemből,mint előtte talán bármikor életemben. ennek önmagában örülök,de nem tudom eldönteni,hogy hálás legyek e magáért a folyamatért,vagy figyelmeztessem magam a józan észre,ami világosan megmondja,hogy más szemszögéből nem ez volt a folyamat célja,sőt,éppen ellenkezőleg. na,ez egy olyan,amit bár pontosan tudok és nem kérdőjelezek meg,mégsem vagyok képes sokáig éltetni magamban. láttatok már olyan embert,akit ha megpróbálnak szíven szúrni,és megmenekül,kipihegi a sokkot,majd heves hálálkodásba kezd,amiért megtanították helytállni...? borzasztóan hülye jellemzőm. vagy általában véve a szeretetnek borzasztóan hülye jellemzője.
túl sokszor akartam már ezt az egészet feladni,és mégis,mindig új meg új rétegeket találok az akaratomban és egyéb érzelmeimben is,ez pedig néha nagyon kiakasztó tud lenni. olyannyira,hogy legutóbbi szombat éjszaka kinn álltunk a balkonon,és sikerült annyi évnyi értetlenséget,csalódást,felháborodást,ambíciót,elkötelezettséget és általában véve mindent belesűríteni egyetlen "miért pont én?" sikításába.
de attól még a legtöbbször mégiscsak boldoggá tesz,hogy ilyen makacsul tart. csökönyösségben úgyis lekörözhetetlen vagyok.