néha;

megmondják nekem előre,hogy ne reszkessek annyira,hiszen minden rendbe jön majd és én sohasem hiszem el nekik,de annak az ösztönnek sem ami ugyanezt mondja a tulajdon gondolataim között. néha olyan szemét módon nehéz kibírni sírás nélkül,különösen úgy,hogy nem is értem,miért kéne kibírnom nélküle,hiszen elég szívbe loptam bele magam ahhoz,hogy egyetlen egyet kelljen sikítani segítségért ha fáj valami. klisével élve azonban legbelül mégsem hiszem ezt el,nem tudok és nem is akarok hozzászokni. minden a véletlen műve volt,a véletlenek viszont könnyen ígérgetnek,majd ki tudja,esetleg egyszer,egy különös napon - merő véletlenségből - meg is szűnnek létezni. pusztán arról van szó,hogy akármilyen idegesítően és elkényeztetetten is hangzik,néha nem tudom felfogni,hogy a dolgok miért vannak olyannyira rendben,a saját medrükben,és nem bírom elfogadni a tudatot,hogy ez részben az én érdemem is lehet,ezért jogom van hozzá.

már megszoktam,hogy élnek körülöttem olyanok,és valószínűleg fognak is,akik a tudatlanságból vagy tájékozatlanságból adódóan a tapintatlanság magasfokát verdesik,amennyiben nem kockáztatom meg,hogy ez a tapintatlanság szándékos. akármelyik eset is áll fenn,én sajnálom őket. olyannyira,hogy már lemondtam arról a tervemről,hogy egyszer még ebben az életben akkora pofont fogok nőiesen lekeverni az egyik díszpéldánynak,hogy örökre elmegy a kedve a bazsalyogni próbálástól,elég büntetés számára bizonyára,hogy egy életen át viseli az eredetiség és a komolyanvehetőség totális hiányát. egyetlen lehetőséget sajnálok azóta is,mikor kihagytam azt a pofont,mert mikor felidézem azt a percet,ugyanaz az indulat mozdul meg bennem,de a fenti okok miatt általában hanyagolásba fullad a téma. aki pedig szimplán értetlen,azzal nem tudok mit kezdeni. én megadtam a lehetőséget az értelmes és őszinte kommunikációra,ha valaki az elvakultsága miatt nem élt vele,akkor bocsánat,de szívás,és ne tessék csodálkozni,ha butának tartom emiatt. én viszont nem azért áldoztam fel annyi mindent azért,hogy egyáltalán magamnál maradjak bizonyos helyzetekben,hogy a megkaparintott életemet buta/tapintatlan/egyéniséget nélkülöző emberek létezése feletti kesergésre pazaroljam.

hiányzik a régi blogom,hiányzik az a rengeteg a maga nemében számomra mind-mind fontos bejegyzés,a fél mondatosok és a fél oldalnyiak is,de emlékszem milyen volt még évekkel ezelőtt azt is elkezdeni,és hogy beleszoktam idővel. bizonyára itt is így lesz. az pedig megmarad emlékkönyvnek. a fontosakat áthoztam ide is,és ez megnyugtat néha. gondolkodtam azon,hogy váltsak e címet,amikor módomban állt,és gondolkodtam azon,hogy van e ami jobban kifejezne. de ez a rövidke,két szóból álló jelzős szerkezet,ez a kicsorbulttelihold olyan szerves módon hozzámnőtt,hogy már nem tudom elkülöníteni,és nem is akarom. utoljára az ördögmagyarhangja volt ilyen,azzal a kivétellel,hogy azt másoktól kaptam,így egy fokkal kevésbé volt a részem. bizarrul hangzik talán,de így van,és nemcsak megbékéltem már ezzel,hanem kifejezetten meg is kedveltem. na. mármint megszerettem. vagyis valami olyasmi.

ma hosszú idő után először (magunkhoz képest) megint meghülyültünk eszterrel,és kineveztünk két lyukasórát találomra. megúsztuk. hogy is másképpen. mi vagyunk hazárd megye leányai.
ennek ellenére 2x45 percet annak a tervezgetésével töltöttünk,hogyha ebből balhé lesz,nincs már képünk hazaállítani,úgyis jön a tavasz,nekivágunk a világnak és boldog szökevény csövesek leszünk