.

a fájdalom megítélésének van egy különös tulajdonsága,mégpedig az,hogy időnként változik a lírai és a nyers formája. az,hogy éppen melyik érvényes,két dologtól függhet és egyiknek sincs köze a személyes világnézethez vagy ezekről való véleményhez - két sokkal prózaibb dologról van szó,az időről és a fájdalom intenzitásáról. amennyiben kellő mennyiségű idő telik el,és ezáltal - bár ez nem feltétlenül következik be pusztán az időtől - csökken a kellemetlen érzés,fokozatosan elő-elő bukkan az az álszent énünk,ami hajlamos a maradék fájdalmat   költői képekkel álcázni,többek között azért,hogy kifogást találjon saját magának. első látásra hihetjük azt is,hogy az ezzel a tulajdonsággal túlságosan bőkezűen ellátott emberek úgynevezett művészlelkei a közösségeknek és érzelmeik húrjai olyan érzékenyek akár a hárfa,bizonyára olyan értékesek is. nos,szerintem ennél az emberfajtánál kevesebb idegesítő létezik az univerzumban,bár biztosan azért vélem így,mert a saját hibáimat fedezem fel bennük. végeredményben mindenkinek van egy amúgy halálraítélnivaló,szánalmas formája ami fáradhatatlanul gyártja a metaforákat egy-egy átélt csalódásra,veszteségre,amivel önmagának és környezetének magyarázatot adhat arra,miért nem fogja magát,és lép túl az ilyen afférokon. senki sem attól születik művésznek,hogy szeret a tulajdon fájdalmában fetrengeni,kárt okozva ezzel a megmaradt épségben kívül-belül és erre esetlegesen megható idézetet vagy szócséplést képes előadni.
a nyers formája a megítélésnek merőben más. az még jóval a líraivá válás előtt érezhető vagy szinte még gyakrabban azután,amennyiben az egyént új hatások érik,amik az előző fájdalomhoz hasonlót váltanak ki belőle. olyankor valamiért eltűnnek a levont tanulságok,eltűnnek az ígéretek,elveszik minden pár pillanatra,amiért addig talán annyit dolgozott és nincs más vágya mint valamit hozzávágni a probléma forrásához,aztán kiszállni. bármilyen módon. én például ilyenkor mindig arra gondolok,hogy nem létezhet olyan gyilkosság felett érzett lelkiismeretfurdalás ami elkeserítőbb lenne annál a ténynél,hogy mennyire utálom ezt vagy azt. ezek kellő önbizalommal és józan ésszel érthető módon elvethető lépések,de az a pár perc,amíg ez az előbbi kettő messze jár,kibírhatatlan.
és most itt ülök,ebben a pillanatban éppen túlvagyok a kibírhatatlannak nevezett szakaszon - valahogy mégis mindig kibírom - még nem érvén el a lírai szakaszhoz,de amennyiben bekövetkezik,úgy fogom magam távoltartani az abban való túlzásba eséstől,mint a pestistől. ilyenkor azon gondolkodom,hogy vajon melyik végletben megnyilvánuló ötleteimet kellene megvalósítanom,melyiket követnem és mit írni az indulat illetve a szentimentalitás számlájára. vagy nem látnám a fától az erdőt? hagyni kéne az egész folyamaton való elmélkedést,amennyiben a folyamat maga úgyis lezajlik?