.

a térdén ott volt a to kill a mockingbird - már nem tudom,melyik oldalon tartott,csak hogy ültem mellette és azok a sötét szemei hűségesen követték a sorokat. ahogyan lopva néztem,olyan tökéletesen jellegtelen részletek égtek a tudatomba,mint hogy hasonlítunk gesztusokban és nonverbális kommunikálásban is,csak ő az alsó ajkába harap,mikor koncentrál valamire,én pedig a felsőt szoktam megérinteni a nyelvem hegyével. ezenkívül ő a macskák fültövét simogatja meg előbb,míg én a hasukat,továbbá ő a kávét sem szereti annyira,ez pedig durvább különbség annál is,hogy mikor probléma akad,ő tűnődik néhány percig,majd közli a megoldásnak szánt javaslatait. nem hisztizik,mint én,nem akar gyilkolászni,nem sír és tudtommal mikor kiakad,nem akarja megnyúzni saját magát,mert nem bírja elviselni a gondolatot,hogy kik értek hozzá. de kezdek leszokni erről - igazából amit nem akarok a fejembe,az lassanként kipereg belőle. a tudatosságnak ez a formája az egyik legcsodálatosabb dolog,amit eddig valaha megéltem. vele pedig nem is érzem problémának,bár lehet,hogy csak nem akarom újra látni azt a tekintetet,amivel rámnézett,mikor ezekről beszámoltam neki. azt a fajta tekintetet egyszer láttam azelőtt és emlékszem rá,pedig kicsi voltam még. de akkoriban hirdettek a szegedi orvostudományi egyetemen állatkísérletekre vonatkozó ajánlatot: pénzért be lehetett vinni kisállatot,amennyiben annak az állapota megfelelőnek lett nyilvánítva. mi innen szereztük - fordított módszerrel - az egyik egykori macskánkat. az orvos éppen átvette a tulajdonostól,a szüleim pedig megsajnálták,és emelt áron megvették,így annak nem lett semmi bántódása; a tekintet azonban,az orvosé,maradandó lett volna bárkinek - az a villanás,az az akaratlanul is hűvös távolságtartás,egyszerre sajnálkozó és mohó - az volt pontosan olyan. és nem akartam újra magamon érezni éppen tőle. különös,de rendszerint mikor megismerkedem valakivel,elsőre a jó tulajdonságait kezdem boncolgatni és értékelni igyekezni. nála nem érzem szükségét.  hívtam és ő jött egy darabig - majd cserélünk egyszer,majd hív ő is és akkor eldől,megyek e én is. furcsa. furcsa az egész ember,pont annyira,mint saját magam,csak másképpen. tőle minden szó higgadt,amitől lehiggadok,őszinte,amitől nevetségesnek érzem mikor hazudni próbálok,nem féltékeny és nem ad okot féltékenységre és ettől annyira össze vagyok néha zavarodva,hogy alig tudom felfogni. de ez nem a boldog zavarodottság,hanem a ködös; néha meg akarom érteni,mitől olyan higgadt,mikor mellettem fekszik és nézi a csillagokat,hogyan teszi,ha kihalássza a szívemet horogra kapva a tömegből és miért. másnál a kezdeteknél sohasem szoktam ezeken gondolkodni. 
tudom,hogy 190 cm magas és ha jól tudom,75 kg. azt is,hogy 19 éves múlt,hogy furán nevet,mégis igazi pasis kisugárzása van,hogy ritkán ideges,de akkor annyira,hogy a gyújtón is remegnek az ujjai és hogy nem szereti a vodkát. a rockereket sem. és hogy elsőre rászokott,hogy zsófiának hívjon. a "what goes around,comes around"-ot pedig ő fordította nekem először úgy,hogy "amit elkövetnek,azt visszakapják" és nem úgy,hogy "ami körbemegy,az körbeér.",és nem zavarja,hogy cogitoergosum feliratot szeretnék. majdvalamikor. 
mire ezt végiggondoltam,észre sem vettem,hogy levette a tekintetét a könyvlapról. addigra már engem nézett,és rám mosolygott. egy másodpercre annyira meglepődtem,hogy viszonozni is elfelejtettem; furcsán elmerengős mosoly volt,pont olyan,amivel én néztem őt az előbb.