az elmúlt fél évben kénytelen voltam megtanulni,hogy mi az,ami ér valamit,bármit is,és hogy az önmagunk megbecsülése és tisztelete olyan dolog,amit bár ingyen kapunk,már az első néhány évben elveszíthető. visszakapni már nem ingyenes. sőt. tipikusan olyan alkat vagyok,aki nekiáll mindennek,aminek valamiféle kihívás jellege van,akár tudatalatt akár tudatosan,de ez volt a legnehezebb dolog,amivel eddig bármikor is próbálkoztam. nem csak azért,mert szimplán nem egyszerű és egy csomó körülmény illetve beidegződés akadályozza,hanem mert időbe telik,és ezt nem igazán gondoltam volna. azt hittem,úgy lehet eljutni egy pontra,hogy elhatározod,nagyon erősen és őszintén,aztán...ott is leszel. hát nem egészen. illetve lehet,hogy személyiségfüggő vagy mindenkinél máshogy zajlik le; én mindenesetre hetente belefutottam valamibe,ami visszarántott és hiába döntöttem el,hogy nem fogok sírni,mégiscsak. mondjuk azt tudni érdemes,hogy ez nálam nem olyan hatalmas szó vagy drasztikus esemény,én sírok örömömben,katarzistól,indulattól,tehetetlenségtől és úgy...igazából bármitől.
néha azt is könnyen elhiszem,hogy megéri nem tudatosan változtatni. igen,ilyenkor a végletekig buta vagyok. vagy még gyáva is. de olyankor félek attól,hogy elhagyom azokat a paramétereket amik addig segítettek behatárolni a személyiségemet,és nem jut eszembe,hogy azok,amiktől én én vagyok,úgyis megtartom,különben pedig az életem nem arra van,hogy egyetlen állapotot konzerváljak és őrizzek körmömszakadtáig. azért,hogy legyél valaki,és azért,hogy magam maradjak,illetve a "magam" fogalma megfeleljen a saját felállított elvárásaimnak - ezeket pedig ne féljek fejleszteni - tenni kell. folyamatosan. akkor is,ha nehéz és nem is megy elsőre. akkor is,mert a nehéznek ígérkező korszakokat csak úgy lehet átvészelni,ha valóságos önbizalma van valakinek,ami nem csak mások kigáncsolásában nyilvánul meg. a személyes érdekeimet sohasem tartották mások szem előtt,talán rosszul is tettem,hogy ezt vártam tőlük,nem tudom,de úgy gondolom egyszerűbb,ha elsősorban magam hiszek magamban,mert ki tegye,ha nem én.
ez egy olyan dolog,amiért igazából elég egyszer teperni és elviselni sok mindent,utána már nem könnyen engedi az ember kifutni az ujjai közül. nekem azelőtt nagyon egyszerűen ledönthető volt az önbecsülésem,mert addig nem is voltam olyan helyzetben,hogy visszaszerezzem,és tudjam,milyen rengeteget ér.
az előző napokban megállás nélkül rohangáltunk; elhagytam a bérletemet sikeresen,pénzt viszont kerestünk (máramennyit) és márc.14-én megtudtuk,hogy a kossuth lajos azt üzente című
ezenkívül,főleg,hogy meg lett oldva a zsebfertőtlenítők által,nincsen problémám az esés-kelésekkel,páratlanul jó szimpátiakicsikaró tényezők (kivéve amikor Cs. a folyosó másik végéből ordítja,hogy neki ne menjek megint az ajtófélfának).
tehát március 15-én felmentünk Eszterékhez,elfogyasztani a születésnapjára kapott alkoholszármazékokat és összebarátkoztunk egy boszorkányálarccal,ami azért jött jól,mert aznap fedeztem fel gyermekkori vonzalmamat a bartekavarázslatos című mese iránt,ahol volt boszorkány,ezenkívül aznap festettem megint hajat - egy teljes hónapja ugyanolyan színű.
tegnap találkoztunk Nóráékkal,aztán elmentünk sétálni későestig,ma pedig meglátogattuk a vásárt reggel 6-tól délután 1-ig. ezenkívül két napja egy olyan töményen csokoládétartalmú tortán élünk,amivel én még életemben nem találkoztam,teleolvastam a fejem különböző fordítású Ovidius versekkel,megtanultam nem kaparni a bőrt a körmöm mellett,és ez eddig egy abszolúttökéletes szünet volt.
