a valóság gyakran a fejére áll,ő nekivág akkor,és rémes,hogy néha mit csinál
S. hazajött,zajlik az élet,nekem kezdenek komplexusaim lenni,hogy vajon nem túl nagy e a korkülönbség köztem és drágapárom között,romlásvirága,ördögmagyarhangja,miért van az,hogy néha jót tenne a kőkeményen arcra esés,mégis húszan kapnak el,mivel érdemeltem ki? így,hogy nem tudom mit tettem érte,nem tudom mivel veszítem el balesetből - ráadásul olyan megnyugtatóan keserű volna a tudat,hogy mikor nem bírom tovább,kinyúlok valahol és szép csendben feladom,és ez az amit nem tehetek,mert hátbarúg ez,hátbarúg az,hátbarúg a tudat,hogy nekem még feladataim vannak,szeretnek és számítanak rám,és ez kiakasztó. én nem így nőttem fel. 14 éves koromig egy fűtött belsejű bársonyburokban éltem,igazából sokszor eszembe jut,hogy nincs is nekem semmilyen önbecsülési vagy szociális problémám azonkívül,hogy el voltam kényeztetve,és nem bírtam még ovis koromban feldolgozni a sokkot,hogy nem engem ajnároz mindenki anélkül,hogy a puszta létezésemen kívül rászolgálnék,aztán megsértődtem,aztán megindult bennem a gondolatmenet,hogy bizonyára ez azért van,mert nem vagyok jó,ezért bizonyára aki kedves hozzám,az nem ismer igazán,mert nem érdemlem meg,hogy jók legyenek hozzám,egyedül az a valós,ami fáj. és ha ez egyszer beleveszi magát a fejedbe,már nem tudsz vele mit kezdeni,ez tipikusan az a gondolat,amit vagy megfojtasz vagy megfojt. minél előbb,annál jobb. persze,később sem lehetetlen,csak nehezebb,olyasféle pilinszkys földalatti harc amit minden tervezgetés és taktika dacára csak egy-egy mozdulat dönt el a fejedben. és néha,mikor azt hiszed két lábbal állsz a földön,nem a lábaid mondják fel a szolgálatot,hanem a föld fordul meg és újra feladod annak a számlálását,hogy hányszor kapnak el a füledbe súgni,hogy nincs baj,kislány,végigcsinálod,vagy amikor hajnalban csukott szemmel heversz még,érzed a bőröd alatt a selyemlepedőt,hallod a ház melletti tó suttogását,és belédmar,hogy hiába minden színpompa,hiába tudod,hogy alkalmi jellegű az egész és nincs szerelem,már a vonzalom is kezd megromlani,mint a tejszínhab a tortán,és már pontosan érzed,hogy innen is indulnod kell,útközben pedig fájlalhatsz annyi mindent vagy vágyhatsz vissza abba a régi,fűtött bársonyburokba,nem fog beválni. helyette jönnek az új tekintetek százai,a kesergések,a kóborlások,a hajnalok,a nevetések és együtt zenélések,azok a bájos-bajos kontrasztok mikor előadod magad valakinek nagy sikerrel,majd mikor eloszlik a tömeg,ott maradsz azokkal akik ismernek és sajnálatos módon rájuk marad a feladat,hogy hazavonszoljanak vagy vigyenek kézben,vagy mikor rád jön a pánikroham és sírógörcs,valamelyik biztosan felkiált,hogy "fecskeeffektus!" - így hívjuk mikor mindenki összesimulva kuporog valahol,mint a fecskék a dróton - és rádtelepednek mint a macska a forró kemencére. az ilyen emberek valahogy megérzik,hogy mikor volt előzőleg nehéz éjszakád,ergo mikor fogsz késve és általában éhesen beesni,mikor hagyod el az öngyújtót és lelkiismeretesen felkészülnek plusz kávéval és egyebekkel. ők megölelgetnek és megcsókolnak mikor te a saját bőrödben sem tudod elviselni magad,szöknek veled vagy megszöktetnek ha az kell,amíg el nem neveted magad. ami pedig a legfontosabb,elindítanak benned valamit,amit néha még magadnak sem akarsz vagy bírsz beismerni; azt az evolúció szempontjából totálisan felesleges és értelmetlen valamit,amit részvétnek hívnak,mikor bennük tombol valamilyen eredetű fájdalom. aztán lehet,hogy te nem tudsz olyan jól és gyakorlottan vígasztalni,maximum tanácsot adni,de olyan tipikus,pánikcsillapító kedveskedésre nem igazán vagy képes,mégis megpróbálod. ha csak annyival tudod viszonozni,hogy leülsz mellé és elkezded fújkodni cicamódra,mint az nekem régi szokásom,hogy ne legyen kimelegedve a sírástól vagy közlöd,hogy mentális energiáiddal eloszlatod benne a negatív érzelmeket,tátsa ki a száját az illető,és elűzöd belőle a mandulagyulladást,etc. a többi ember mind-mind új tapasztalat,amit te döntöd el,hogyan értékelsz. attól még legnagyobbrészt egyedül leszel,sőt,igazából állandóan,de lesz kiktől bizonyosságot nyerni,mikor néha elbizonytalanodsz,hogy érdemes folytatni,akár teljesen önmagadban is.
utána pedig indulnak újra az őrültségek minden értelemben,míg rá nem jössz,hogy az egyetlen ami megbízható szűrőt építhet az elmédbe,az az idő és a leleményesség. talán nem ilyenkor kell eldönteni,mit csináltál jól és mit rosszul arról,amiről nem érzed rögtön a válasz bizonyosságát,és néha ez az egész annyira különös,mert könnyű önfeledt bohémnak lenni,amíg nincs benned keserűség,illetve megkeseredetté is olyan egyszerűen lehetne válni,mégsem akarom. ha levedled a régi,tipizált szerepeidet,már nem érdemes újra felvenni egy új előre megírtat,értelmesebb magadnak kialakítani. persze,néha nagyon ijesztő. a szerep mindig csodajó védelem,útmutató és fogódzkodó - de hiába,ha a tulajdonos egyszer kinövi a sajátjait,már nem tud velük mit kezdeni. most enyém a feladat,hogy a nevemet ne másokéval vonjam párhuzamba,ha már annyira szeretem,hanem magam alakítsam ki azt,amit takar. és eddig egész jól tudok manőverezni,köszönöm a kérdést.
