tegnap bezárt a hely,ahová többé-kevésbé rendszeresen jártunk,én két és fél,a többiek kb. négy éve. jó,oké,mit szépítsük,elképesztően retek egy hely volt és néha valóban nehéz volt megmagyarázni,hogy igen,mi igényes emberek vagyunk attól függetlenül,hogy bejöttünk kávézni,de jó volt a közlekedés onnan,tűrhető árakkal és ami a legfontosabb,ha valakit látni akartál,megbeszélés nélkül is elég volt lenézni,és biztosan megtaláltad arrafelé. ezenkívül én speciel fanatikusa voltam a forrócsokoládéjuknak,arról nem is beszélve,hogy eddigi életem legkáoszosabb éveinek nagy részét nézték végig azok a falak. most pedig bezárt és természetesen nem szakad bele a szívem,illetőleg örülök annak,hogy nem fog mágikus vonzerőt gyakorolni rám a lehetőség,hogy iskola után elteázzam minden spórolt pénzemet - igen,délután tényleg tea - de azért furcsa belegondolni.
abba még furcsább,hogy hajnali négyig vajon úgy együttes erővel az eredeti vodka és whiskey készlet hányszorosát tüntethettük el,de arra mindenképpen elég volt,hogy boldizsárral kórusban zengjük a minden ember,minden ember,minden ember macska nem leheeet -et (hálleluja!). ezenkívül szorgalmasan tartották bennem a lelkem helyét,vagy melegen tartották,nem tudom hogyan kéne ezt mondani,mindenesetre összekaptunk előtte drágával,és bizonytalan voltam abban,hogy lejön e egyáltalán,mert megfogadtam,hogy én magamtól nem megyek utána. hát,lejött. kb.repültem a nyakába szerencsétlennek,de lejött,plusz elszavalta nekem az Őszi chanson-t Verlaine-től,én pedig halmazállapotot váltottam. aztán elmentünk hozzájuk,én szokás szerint leakadtam Orosz Futuristánál (Orosz Futurista az egyik cica neve,a másik Mici) és most pillanatnyilag borzasztóan álmos vagyok,mert egy órája értem haza.
