.

bármit megér az az érzés,mikor tudatában vagy,hogy az a gondolat,ami annyi de annyi éjszakán keresztül majd' elrothasztott,az a viszolygás egyetlen,puszta motívum miatt - nos,az a motívum most az enyém,az egyik leggyönyörűbb lehervadt szirom ami valaha a tenyeremen hevert pihegve,és nem fogom elereszteni amíg meg nem unom - de elfelejteni? elfelejteni valaha is,hogy amiben többszázszor elvesztettem és elvették a hitemet,hogy én egyszer visszaszúrhatok,hogy egyszer nem én fogok fuldokolni a tehetetlenségtől és a fájdalomtól,mégis megtörtént? és én valaha haboztam is elfogadni ezt a lehetőséget? féltem a következményektől? hiszen ez a kisebbik rossz a kettő közül,már látom; nélküle és anélkül aki ezt biztosította volna nekem,belül lassan elsorvadtam volna,hiába tudom már magam kifogástalanul mindig és mindig továbbvinni két lábon.