.

határozottan pozitív fejleményként könyvelem el,hogy ma már tudom mozgatni fáziskésés nélkül a végtagjaimat. hogy mi történt tegnap,annak nem tudom az okát és kivételesen nem is akarom,de 8 órát feküdtem éberen,a plafont bámulva - nem,nem alvás helyett,napközben -és hihetetlenül hasznavehetetlennek bizonyulhattam. aztán kaptam 3 hívást,miszerint nem kell semmit sem csinálnom,csak térjek magamhoz mert aggódnak és számítanak rám. hát szép. eljutottunk idáig is. mikor csak azért válok kámforrá,hogy lássam ki törődik velem,sohasem válik be,pedig jólesne,mikor pedig tényleg baj van,csak megérzik- kár hogy én vészhelyzetekben nem tudok segítségek elfogadni,megszoktam már,hogy az elmeállapotom megmentése saját feladat. biztosan azért,mert mikor számítottam rá,sohasem jött segítség,igen,ezt nehéz bevallani ha az embert amúgy általában sokan veszik körül és állítólag még sokan szeretik is.de soha. sokszor hittem azt valamire,hogy segítség,de mostmár kezd körvonalazódni a fejemben,hogy az táptalaj volt,olyan szavak vagy helyzetek által megteremtett közeg amiben elültethettem látszólag jogosan a saját reménykedő életösztönömet. ijesztő,milyen sokszor hisszük azt,hogy a másikért vagy másik által teszünk meg valamit,aztán rájövünk,hogy mi ebből többet profitáltunk,ha látens módon is,és valószínűleg ezzel tisztában voltunk tudatalatt a kezdettől fogva; különben nem tettük volna meg.
mostanra azt hiszem kimondhatom,hogy szeretem ha törődnek velem,nagyon szeretem,de nem vagyok figyelemfüggő,akármilyen színpadias típusra is sikerültem. és azt is hiszem,hogy valami bennem mélységesen mélyen lenézi azt,aki olyanként voltam - nem zavaró mértékben,csak egyszerűen ciccegni támad kedve,ha rágondol,pontosabban ha rámgondol. engem többet nem teremtenek meg mások sem figyelemmel és odaadással,sem ignorálással vagy szitkozódással. a kijelentés talán magasztosabb lenne,ha így indultam volna az elejétől fogva és nem vettem volna el annyit a formáló szándékokból amennyire szükségem volt és akartam amúgy is,de úgy érzem ilyen esetekben adtam,legalábbis adni is akartam cserébe.

nem vagyok hozzászokva ehhez,hogy ne aggódjak semmin. persze volna min,például elgondolkodhatnék azon,hogy miért fájnak a bordáim,miből írunk hétfőn és hasonlók és hogy ez vajon szintén olyan látszatboldogság e mint annyiszor ezelőtt,mikor úgy éreztem,bátran kirakhatnánk a happy end feliratot meg a stáblistát - aztán órákkal később történik valami,amitől fejbevág a felismerés,hogy neeem,kedveském,te még nem úsztad meg...? lehet. de nem tartom valószínűleg,hogy e pillanatban erről beszélünk,tudniillik nem vagyok sem megkönnyebbült,sem boldog ettől. nem tudom minek a számlájára írni ezt az indolenciát,pedig ehhez akartam vagy másfél éve visszatérni. furcsa dolog ez a tudatosság. valami olyasmi,mint igazából minden más aminek gyakorlatban szeretnéd látni az eredményét - hiába vagy tisztában az elmélettel,ha nem veszed elő a józan eszed és az akaraterőd és nem csinálod az egészet.