egymondatban;

mikor az ember lánya már biztos volna benne,hogy az aktuális napot nem fogja valaki más meggyilkolása illetve végletekig elmenő,indokolatlan mértékű világundor nélkül megúszni,és lehúzzák a kedvét még az olyan látszólag jelentéktelen apróságok is,mint a barátok értelmetlen rivalizálási hajlamai,a butaságok,az álszentségek,azok a tipikus fronthatással fejbevágó majdnemesős hosszú órák,az,hogy mennyire idegesítő tud lenni egyesek gyávasága illetve a magában megkérdőjelezendő totális érdektelenség és állapottalanság terpeszkedése,tudod,átjár mint huzat a házon ; olyankor tudok hálás lenni annyira de annyira a zajoknak,dallamokbak,a víztükröknek,az elküldött és kapott leveleknek - jó,nyilván azok feladóinak - az olyasfajta számomra teljesen érthetetlen incidenseknek mikor pont azt dícsérik bennem,amit én nem szeretek,a régikönyvillatú köteteknek,és igen,néha nehéz,mi több,néha idegesítő az egész,itt vagy magadban a saját defektjeiddel,járkálsz a lakásban,mások lakásaiban vagy az utcán és akármihez érsz,akárhová ülsz,akármire is hajtod a fejed az nem tűnik valósnak,esetleg 18 évesen visszagondolva komplexust okoz,hogy régen sem szeretted a disney meséket,kivéve a kishableányból a murénákat,hogy nem dobnak fel az aktuális irányzatok,hogy hiába van babaarcod,amit mindenki félreért,nem vagy aranyos,hogy miért tanultál meg olyan nehezen nemet mondani másoknak,hogy miért beszélsz mindenkivel úgy,ahogyan azzal kell ha vársz tőle valamit és miért vagy állandóan cinikus másokkal,hogy hajnaltájt hazasétálva miért olyan katartikus lélegezni és miért zokogsz néha a macskád hasába/hátába temetkezve mikor amúgy általában véve szereted az életedet és büszke tudsz lenni magadra,úgyhogy biztosan megéri élni és ilyennek lenni,mert ha fizetnének sem adnám a személyiségemet másnak igazából,jól tudom,csak néha eltakarja az értelmét a dolgoknak ez a majdnemesős napokra jellemző homály.