.

néha azt a bizonyos létharcot,ha szabad így nevezni,sokkal nehezebb hazai terepen megvívni. igazságtalan,ám magától érthetődő módon mégis az az első - a gond csak az,hogy én ezt nem tudtam mindig,és évekig próbáltam félsikerekkel vagy teljes csődbemenetellel úgy boldogulni,hogy saját magamban még nem idomítottam be azt,amit muszáj lett volna. itt és most,ebben a percben nem volnék képes eldönteni,hogy mostanra teljesen sikerült e,de azt hiszem,hogyha időnként a külvilágban való önérvényesítés már gyerekjátéknak tűnik a saját magam előttihez képest,akkor már legalább a lényegén túl vagyok.
és igen,úgy érzem magam mint egy poszttraumás.
majd biztosan elmúlik.

az itt az egyetlen probléma,hogy nem tartozom se azok közé,akik olyan szerepet vállaltak magukra,ahol elkerülhetetlen a szakadékba futás,ám ezt képesek méltósággal viselni - szánalmas is volna,ha nem,hiszen ők választották,az ember mindig magának néz ki utakat,mondjon bárki bármit - sem azok közé,akik bárkin és bármin áttaposnak azért,hogy vélt vagy valós előnyökhöz jussanak. az egyikhez túl sok,a másikhoz túl kevés életösztön van bennem. továbbá nem hiszek abban sem,hogy ösztönlény volnék,"mint minden ember",és cirógatom a buksiját mindenkinek aki ezt vallja - a kutyád,az az ösztönlény. meg maximum te. én nem vagyok az,köszönöm a kérdést,eljutottam egy olyan szintre ahol vannak választásaim. szóval még arra sem foghatnám,ha a méltóság fogalmát nem ismerve tepernék,hogy az életbenmaradásért teszem. az első verziót pedig szimplán lenézem azok esetében,akik hiába teszik. a hiába alatt itt nem azt értem,hogy nincs eredménye a mártírkodásuknak,hanem azt,hogy nagyon kevés a valódi olyan személyiség,aki nem ideig-óráig húzza az önfeláldozást abban a hitben,hogy ezzel majd többet ér el,mert megszeretik és segítenek neki,de ha ezt nem kapja meg,tovább áll. lehet,hogy vannak olyanok is,akik komolyan gondolják. egy messzi-messzi galaxisban biztosan,hiszek bennük,de személyesen még nem találkoztam ilyennel.
úgyhogy nincs más választás,mint a te értékrended szerint különválogatni mi hasznos és mi felesleges (a feleslegesség mellett pedig az életedet olyan szinten befolyásoló,hogy azt képtelen vagy megérdemelt színvonalon folytatni) benned,és az utóbbi kategóriát szépen,lassan,módszeresen meggyilkolni.
(érzelmi elvetélés,igen,ez rá a jó hasonlat)


önmagad szisztematikus megcsonkítása nem gyaloggalopp.
akkor sem,ha pontosan tisztában vagy vele,miért teszed és ésszel belátod,hogy azok a dolgok,amik olyan mélyen vannak belédgyökerezve,csak akadályozó tényezők.
(a paranoia,a gyávaság,az adrenalinfüggőség,a mások reakcióiból való kiindulás,a fájdalomokozás és egyéb móka-kacagás-koktélok) de másokat nem változtathatsz meg,és ha képes volnál rá sem jelentene valódi haladást,illetőleg tragika sem akarsz lenni aki összekuporodik az út szélén és nem képes továbbmenni - akkor mást nem tehetsz,tedd magadat hasznosabbá.
(elmondva még egész szép,ha nem idézed fel mikor minden csurom vér)
hasznosabb? na igen,haszon az volt. tény. újfent lemondtam az egészséges önbecsülésről,és átestem a ló túloldalára,olyan elképesztően tűrhetetlen mértékben elszálltam magamtól,hogy az objektívebb pillanataimban még nekem is bizarr
na jó,nem tettem. én világéletemben csak arrogáns voltam,nem valódi egoista; ami még így mindig a rosszabb verzió,de megvagyok vele.

átugrottam volna a legjobb részt? ó,valóban. nem beszéltem arról milyen érzés,mikor odakúsznak hozzád a tulajdon félelmeid és rossz beidegződéseid,megszimatolnak,te pedig nézed őket,nézed,és a félelem hirtelen ellágyulásnak álcázza magát,mert úgy érzed,nem mások ők mint rossz gyermekek. attól még van létjogosultságuk,és emberi dolgok,együtt lehet velük élni,nem?
nem,van amivel nem lehet együtt élni. van,ami néha olyan mértéket ölt,hogy választhatsz,melyikőtök szúr előbb,önmagad gyengesége,félelme vagy az életösztönöd és józan eszed,és hidd el nekem,érdemes elkezdeni,mert második helyezett nincsen. ép testtel és elmével legalábbis semmiképpen sem. ez nem paranoia,hanem tapasztalat.
természetesen itt nem azokról a félelmekről beszélek,hogy kettes lesz a matekdolgozatom négyes helyett,vagy hogy vajon mit fog szólni ezvagyaz ehhezvagyahhoz. személyes példákat nem fogok hozni,de szerintem a többség így is érti.
alapjában véve az egész egyetlen hatalmas nagy szemétség. akkor is,ha jótékony hatással van mind az agyadra,mind a tűréshatárodra,önbizalmadra,és egyebekre. akkor is,az ember kiakad néha,hogy miért nem lehet egyszerűbb,miért nem lehet valamelyik a már emlegetett két radikális eset közül vagy miért született úgy,hogy mozog benne a tisztánlátás és fejlődés vágya. hosszútávon nyilván nem volna kifizetődő,és őszintén örülök,hogy nem vagyok olyan,aki beéri kevesebbel. csak pillanatnyilag fáradt vagyok,nyűgös és túlságosan is érzem ennek a folyamatnak a visszavonhatatlanságát. túl sok áldozatot hoztam érte.

ezek mellett borzalmas érzés lenézni valamit,amit addig tiszteltél,igen,megint az amiről már múltkor beszéltem. ilyenkor úgy érzed,hogy totálisan egyedül vagy,legalábbis egyedül kell ezt megcsinálnod,mert amire számítottál volna,nem valódi. hátborzongató. valamit megbecsülsz,amiről kiderül,hogy igazából nincs ott,legfeljebb csak elméletben. de ez egy másik történet. bár annak is ugyanaz lesz a vége; mindig mindennek a végén megállapítjuk,hogy az élet biztosan kiszámíthatatlan,de azért gyönyörű és sohasem érdemes eldobni próbálni semmi miatt. ez már olyan standard zseb-bölcsesség amit beillesztve bárminek tudsz valamiféle hangzást adni,biztosan van benne igazság is. majd kipróbálom,hogy mindenhez passzol e.