először is leszögeznivaló,hogy számomra a bizalom igencsak erős fokozatát igényli az,hogy egyáltalán beengedjek embereket a szobámba. ennek semmi köze a szeretethez. rengeteg olyan ember akit a magam összetett fogalmaival is barátomnak neveznék,még sohasem látta milyen magánterület az enyém,míg egy kezemen megtudnom számolni,ki az aki igen,és abból minúsz azok,akiket kényszerből invitáltam,mert sokkal több kényelmetlenséggel járt volna leterelni. persze fordítva is hasonlóak működik; akármilyen fesztelen is a másik félnek engem beengedni a szobájába,minimum az első alkalommal irtó szertartásos számomra a szituáció. mindezek dacára nincsen a szobámban sem rejtgetnivaló,sem olyan amit mások jelenlététől féltenék,egyszerűen csak az enyém. olyan ez,mint az,hogy el tudok e aludni valakivel rendesen,csupán egy fokozattal utána jön. nos én,aki tehát ilyen idegesítően/kényszeresen/képtelenül komolyan veszi ezt,megbeszéltem razorral,hogy holnap ő alszik nálunk.
szoba témájában azonban azt hiszem koherens megemlítenem cs.-t,aki,ha nem lettem volna anno azon az ominózus napon túlságosan padlón ahhoz,hogy érezzem is a meghatottságot,tudatalatt talán ott lopta be magát a szívembe,mikor elcipelt magukhoz totálisan hasznavehetetlen,megrúgdosnivaló állapotomban. és mikor megkérdeztem,hogy miért sötétít be a sűrű félhomályig,teszi el a pink díszpárnákat és puhaállatokat,és szed elő sötétebb tónusú mini-takarót,amin a birizgálósölelgetős hajlamaimat ki tudom élni,azt válaszolta,hogy éppen próbál számomra is élvezhető közeget teremteni.
cserébe - mivel azóta minden alkalommal,mikor meglátogatom,ilyen módon elő van készítve a terep,és nekem ugyanúgy minden alkalommal bele is dobban a szívem - azon tűnődtem,hogy összekaparok mindenféle tömény giccset mikor cs. jön,és addigra kidekorálom velük a saját szobámat. persze pusztán elméletben.
