.

a különös az,hogy talán elsőízben érzem magam szellemileg kielégítő társaságban,mind baráti körben,mind párkapcsolatban. természetesen szélesebb környezetem összetételét már sokkal kevésbé tudom megválogatni,így még mindig gyakran futok bele olyan emberekbe akikről minden jóindulatomat bevetve sem tudom elképzelni,hogy mi értelme van a létezésüknek ezen a bolygón,továbbá csalódok a természetes kiválasztódásban amiért esetükben nem végzi rendesen a munkáját. de hát ez van,ezzel nem tudok egyenlőre és nem is akarok mit kezdeni. boldog vagyok,egyre boldogabb jelenleg,és mellettük igyekszem nem megfeledkezni a saját magam elfogadta kötelességeimről - és pillanatnyilag ez bőven elég gondolkodnivaló.
annyi mindent akartam öt évvel,két évvel vagy akár fél évvel ezelőtt; emlékszem a pillanatra mikor a nyakamba szakadt a saját személyiségem,ami addig takarékra volt állítva,emlékszem arra is,hogy teljesen megkergültem,és igen,költői túlzás nélkül mondom,hogy vannak éjszakák amiket szánalmas módon nem tudom,miként éltem túl. de valahogy mégis sikerült. ez a munkám,nemdebár...? most pedig itt vagyok : ha életkoromból adódóan nem is vagyok vele tisztában pontosan,mennyit is érek önmagamban,akkor is összehasonlíthatatlanul többet tudok róla,mint régen. ez a tudat pedig felkavar néha - én hozzászoktam,hogy semmit sem érek el,mert nem merem elérni,akármennyit teperek is érte,ezért szándékosan lelassítok az eredmény előtt. mostmár ugyanúgy fel tudom dolgozni azt is,ha sikerül valami,mint ahogyan azt,ha nem,és persze,őrültségnek hangozhat annak aki nem ismeri ezt a szindrómát,de tényleg az előbbi a nehezebb. ilyen szempontból sokkal érettebb vagyok mint voltam,és bár  hőn remélem,hogy ennél sokkal felnőttebb sohasem leszek lelkiekben,bevallanivaló,tényleg rámfért.