.

nem akartam ezen gondolkodni,tényleg,annyira hiányzott mint amennyire egy harmadik kezet szeretnék a hátamból kinőni,idegenkedtem tőle,talán tartottam is - de mostmár muszáj volt. nem igazán takarózhatok többet  az elenyésző számú szebb pillanatok dédelgetésével,vagy a belévetett hitem adta reménykedéssel,amit mellesleg magam előtt is mindig letagadtam. mert micsoda dolog az már,hogy én siratok egy barátságot. nincs értelme,különben is,mi az a barátság,miért szépítünk ilyen kifejezésekkel abszolút profitalapú szociális kapcsolatokat. álszentség,és én nem szeretem az álszentséget. régen úgy gondoltam, becsülnivaló helyzetfelismerési készségre utal,ezért nem ítéltem el feltétlenül. most sem teszem,csak magam részéről egyszerűen lenézem,és esetenként úgy gondolom,szimpla gyávaságról van szó. de hát sok dolgot nézek manapság le,ami tulajdon magam is voltam,ez már nem lep meg.

az viszont igen,hogy ilyen érzékenyen érint egy barátnősdi felbomlása,mert egyre egyértelműbb,hogyha ez nem szakad meg,akkor meg lesz szakítva szántszándékkal. olyan területre kezdünk átcsúszni,ahol már nincs más,mint a másik mentális gyengepontjain való taposás és az ebből fakadó jó érzés,és soha nem akartam,hogy erre a tipikus,nyálkás,visszataszító részleghez érkezzen a kapcsolatunk. barátságokban,vagymikben,inkább érzek arra késztetést ésszel,hogy fogjam és kirakjam az ajtó másik oldalára aztán hétlakattal kizárjam,mint hogy eldurvuljanak a konfliktusok. ha nyers megoldás is,sokkal emberségesebb,mikor már elkerülhetetlen a szétválás,mintha még két hónapig úgy éreznénk magunkat mintha egy holttestben kotorászva igyekeznénk valami életjelet találni. a lelkiismeretemmel majd elszámolok magamtól.

a másik,amire rá voltam kényszerítve,hogy elgondolkodjak őszintén,az volt,hogy én mekkora részben vagyok a személyiségem kivetülése és mennyiben egyszerű védekező mechanizmus. egyre több olyat látok aki közvetve vagy közvetlenül,de eleped a külvilág reakcióiért - és természetes,ezzel egy részben mindenki így van,és a legtöbb embernek szüksége van visszajelzésekre,de ennek van egy egészséges határa. annyi dologban működöm abnormálisan,és lám,mégis kiráz a hideg,mikor olyan személyiségtorzulást látok,hogy valaki inkább köhög vissza betanult mondatokat,mint a sajátjait. most pedig abszolút lényegtelen,hogy ezeket a szófordulatokat a divatmagazinokból,dalszövegekből vagy pszichológiai könyvekbl szedte - értelmes,normális ember átlát minden imponálni/manipulálni próbáláson,akkor is ha az nem a legátlátszóbb köntösbe van forgatva. személyszerint pedig meg vagyok áldvaátkozva meglehetősen fejlett affinitással arra,hogy ráérezzek,mire volna vevő éppen a másik. nem mintha ez olyan ritka eset lenne,nem azért mondom - arra akarok kilyukadni,hogy olyan egyszerű néha beleesni abba a csapdába,mikor elismerésre várunk,hogy ösztönösen a másik kimondatlan igényeihez is hozzáigazodunk.

egy fokozatig szerintem ez még teljesen rendben van. de miután túllépjük azt a határt,annyira szomorú tud lenni az az átlagos szeretet vagy figyeleméhség ami az emberek olyan nagy részére jellemző.

a magam részéről pedig,bár eddig is tisztában voltam vele elméletileg,azt hiszem gyakorlatban is kijelenthetem,hogy köszönöm,nem kérek belőle. nem újkeletű megállapítás ez nálam,csak időről időre kénytelen vagyok szembesülni azzal a környezetem által,hogy mennyire túlzásba lehet esni ilyen téren is.

mai napi kritizáláspanaszkodásfilozófálás megvolt,jöjjön az örömködés; még mindig imádom az életemet és várom az este 7/8 órát.