még az is lehet,hogy

legutóbb egy stégenfekvős,napfény elől szemet eltakarás közben hangosan nevetős pillanatban,mialatt egyszerre voltam szerelmes,meghatott,egyszerre tudtam biztonságban a családi,baráti,közösségi és magánéletemet és ha csak egy másodpercre is megkérdőjeleztem volna ki is vagyok valójában,ott nézett vissza rám a csuklómról a félholdam,amiből azóta is az erőt és identitástudatot szoktam meríteni,ha néha elkap a sírhatnék vagy a félelem -  lehet,hogy abban a pillanatban én megtaláltam saját magamat,már amennyire erre emberi lény képes rá. és azóta is biztos vagyok benne,hogy ott,akkor,ki tudtam volna fordítani a világot a sarkából - mert miért ne lennék képes erre is?