fáj. kicsit. tényleg. pedig már régen fájt.
zs.- ...mégis kinek képzeled magad? kim vagy te nekem,hogy felelősségre vonj?
s. -nem vagyok senkid sem,te magad vagyok,kivéve mikor ilyen alsóbbrendűen fogyatékos módon viselkedsz.
-szánalmas,hogy részedről a rám tett hatások közül csak a jókat vállalod fel. tényleg,határtalanul sajnálnivaló szerintem,hogy amint nem kedved szerint történik valami,akár tehetek róla,akár nem,elhátrálsz.
-hátrálni. szóval elhátrálok? volt egyetlen konkrét alkalom is,hogy én elhátráltam volna tőled? még akkor sem,amikor lett volna okom rá,és nem,nem azt mondom,hogy áldozatot hoztam ezekkel érted,mert szabad akaratomból maradok végig,úgyhogy később ezért nem tudnék szemrehányást tenni. egyedül te dramatizálsz meg mártírkodsz mindent túl,és valami elcseszett szociopata módjára képtelen vagy hova tenni a tényt,hogy úgy szeretnek téged,ahogy vagy. én legalábbis,és te is engem. mindenkiben felismered a személyiségzavarokat és pszichológiai gikszereket,csak magadban tartod elfogadhatónak,hogy nem tudsz mit kezdeni a felelősségekkel és nem tisztelsz semmit? szeretlek,idióta,és nem azért,mert ebben vagy különleges,vagy abban lennél az,mert éppen ezt adod elő magadról,vagy amazt. nem. megláttalak és kész,azóta itt vagyok és szeretlek,attól még,hogy nem tartok bakot minden orbitális hülyeségednek,amiket ráadásul nem is az én dolgom megítélni.
-én is szeretlek téged.
ez az egész
ez annyira nevetséges
találsz egy embert,pontosabban megtalál téged egy ember,még pontosabban véletlenül rádtalál egy ember,aki
ugyanolyan magas mint te
azonos a súlya
a haja
a szeme
ha összeérintitek a tenyereteket,az ujjaitok hossza és formája teljesen lefedi egymást
ti azon nevettek,mennyire azonosak a rátok addig külön-külön jellemző nonverbális jelzések és gesztusok
mások azon nevetnek,mennyire azonos a hanglejtésetek
azonos mentálisan mindene
és ez az ember
amikor ez történt még tél volt,dramaturgiailag tipikus,toposzba illő tél,emlékszem,akkor még a paramétereink ténylegesen is ugyanolyanok voltak,azóta ő nőtt,mert a fiúknak van az a fura szokása ilyen korban,hogy hirtelen lesznek magasabbak,akkor,ott én tudtam,hogy mi nemhogy összetartozunk,vagy fogunk,hanem mindig összetartoztunk. persze,nem mondtam. ha én találkoznék a helyében egy lánnyal,akiről nem tudok semmit hivatalosan,valójában szinte mindent,talán kissé meglepődnék,ha az odajönne,és közölné ezt,akkor is ha minden szemet kiszúr a hasonlóság. inkább megvártam,amíg ő közölte velem másfél hónappal később.
ijesztő.
az a lélegzet,amivel kimondta,tőlem akkor az én utolsóm is lehetett volna,hogy is mondjam,ismered azt az érzést,mikor kilehelik belőled a lelket...?
sasha
szóval megtaláljátok egymást ezzel az emberrel,és most ott tartotok,hogy te kiabálsz vele,ő kiabál veled,mindkettőtöknek az az indítványa,hogy a másik térjen magához,mert nem normális,és te sírsz és kiakadsz,mert nem érted mi a baja,pedig eddig mindig értetted. gondolkodnod sem kellett rajta,és máris értetted.
pedig mi összetartozunk,te szerencsétlen.
nem úgy,mint fiú-lány pár,nem úgy mint barátok,nem úgy mint szerelmesek,de még csak az olyan klisés,elcsépelten émelyítő kapcsolat sem kell belőled,ami kimerül egymás kerülgetésében,de az első néhány beteljesülés után értelmevesztetté válik. nem kell tőled semmi,csak te,csak hogy továbbra is szerethessem benned magamat,mint ahogyan én sem adtam mást neked soha,csak ezt,de ez a munkám.
hadd tudtam,hogy van még egyvalami az árnyékomon kívül,ami elválaszthatatlan az én entitásomtól.
kérlek.
