egyszerűen képtelen vagyok megérteni,hogy egyetlenegy sidekick barátném hogyan és mi okból öl annyi türelmet,jóságot belém,miközben az szemmel láthatóan felesleges és totálisan eredménytelen. bár,ha azt nézzük,hogy ő azt mondta még régen,hogy meg fogja magát szerettetni velem,és ha azt is hozzávesszük,hogy én ezen közel hangosan nevettem volna,ha akkor éppen kacarászni akad kedvem,akkor nemcsak nem volt eredménytelen,hanem kiütéssel győzött. le. engem. olyan őszinte ragaszkodást és a szeretnivalósága iránti rajongást amit iránta érzek,már régen éreztem ember iránt,különösen olyan felé,aki az egyik legkáoszosabb korszakomban ismert meg. de nem volt választás hivatalosan; az ő balszerencséjére belekeveredtem az ő mindennapjaiba,az én hatalmas mázlimnak köszönhetően pedig ő is belecseppent az életembe. talán írtam már,hogy sasha rántott ki kézenfogva végleg minden bajból,ám mi dante poklának ötödik körében találkoztunk; odáig cs. nélkül nem tudom hogyan jutottam volna el,ha időnként nem játszik mankót hűségesen.
de játszott ám,nem is akárhogyan,és ahhoz képest,hogy ősszel még a felé tanúsított viselkedésem megtestesítette a szkepticizmust és arroganciát,meg sem tudom számolni télen már hány éjjelen és hajnalon ápolt,mosta a vért a kezeimről,volt,hogy szó szerint. valahogy mindig megérezte,mikor volt nehéz éjszakám,amik után csak stagnálok egész nap,ha ő olyankor nem lát el mindennel önszántából. hozott ő mindent,reggelit,koffeint,öngyújtót,hallgató fület és gyógyító csöndet,mikor arra volt szükség,hűvös,selymes bőr illatú öleléseket,valahányszor gyűlölködő lidércnyomásaim lázcsillapításra szorultak. megmondta,amikor gyáva voltam. megmondta,mikor feleslegesen drámáztam,csak azért,hogy figyelmet csikarjak ki. de mindig megérezte,mikor van igazán szükségem támogatásra,pedig addigra már bőven világossá vált számára is,hogy amikor nekem fáj valamim,egy üvegfalat húzok magam köré,összekuporodom,és senki nem jöhet annál a vonalnál közelebb. egy időre mindenki benéz. van,aki kopog is. meglepően nagy számomra azoknak az aránya,akik megpróbálnak benyitni. de egy idő után mindenki eltűnik,főleg ha én erősítem meg folyamatosan,hogy mindjárt kilépek újra a levegőre,de most hagyjanak magamra - hát cs. nem ezt tette. fogta magát,leült közvetlenül az üveg túloldalára,és megvárta amíg a hónapok elteltével magamtól kúsztam közelebb a felém eső oldalhoz. mindig ott volt és küldte a támogatást,akkor is ha nehéz volt néha velem,borzasztóan nehéz,az elején esetenként még sasha is megsínylette,pedig ha van,akit teljesen egy kaliberűként könyvelek el,az sasha maga. de hát ha még neki sem volt könnyű a mi rokon módszereinkkel,cs.-nek hogy lett volna az a sajátjaival? csoda. igen,bizonyára valami csoda tehet róla. meg az ő bámulatos mértékű jósága irántam. és előfordul,hogy néha nagyon megutálom,és haragszom rá pár percig azért a sebezhetőségért és érzékenységért,amit anno elültetett bennem,olyankor pedig felfordul az egész. de minden ilyen konfliktus után időről-időre belekever valami olyan oscar-t érdemlő jelenetbe/párbeszédbe,mint a mai volt;
-...és ha nagy leszek,akkor is leszel a tolmácsom,ápolónőm,reményem a világ jóságában,satöbbi satöbbi?
-leszek bizony.
-de nem úgy volt,hogy te a nemezisemmé válsz majd idővel?
-ez kényelmesebb. még így is.
-jó,akkor ezekszerint te vagy az ördög magyarhangjának magyarhangja.
-szerintem léptessétek elő magatokat sashával,vagy még inkább,léptesd elő magad te,és akkor lehetek én csak simán az ördögmagyarhangja.
